|
2.fejezet
2010.05.01. 20:07
Gyűlölöm… a… megidézést….
Miért? Miért kell mindig kiszakítani a meghitt nyugalmamból, miért?! A Másik Világ, a mi világunk meleg, tejszerű, anyagtalan. A Föld, ez az undorító, mocskos, világnak nevezett förtelem pedig hideg, durva, és kemény. Kikezdi az esszenciám, fájdalmat okoz minden egyes pillanatban, amíg itt tartanak.
Na jó Zara, úgysincs mit tenni, a megidézés az megidézés. Figyeljünk inkább a megidézőnkre. Ahogy ejti a szavakat, gyenge kezdőnek mondanám. Bizonytalan, lassú, és ijedős, mint egy kisgyerek. Talán tizenéves lehet, valószínűleg ez az első komolyabb megidézése, amit hülye lennék, ha nem használnék ki. De azért mégiscsak ostobaságra vall, hogy egy afritával kezdi. Hova jut a világ? Már a kétéves gyerekek is szellemeket fognak idézni, ha így haladunk. Jól ráhozom a frászt, amiért kirángatott engem a nyugalmamból!
Egy olyan alakon töprengtem, ami egyszerre lenyűgöző, tiszteletet parancsoló, és félelmet keltő. Anubisz lesz az, nem vitás! Az ősi egyiptomi isten. Kövezzetek meg érte, de az emberi civilizáció közt az egyiptomi volt az, ami igazán lenyűgözött. Az ember még egyszer nem fog olyat létrehozni, az biztos. Páratlan egy korszak volt, és imádtam ott dolgozni, bár a megidézőim nem sokkal különböztek a többitől, de legalább megvolt az a jó szokásuk, hogy a bűnözőket néha megkaptuk vacsorára.
Könnyedén összehoztam a sakálfejű, fekete bőrű istenséget, és abban a pillanatban bezuhantam a pentagramom középpontjába.
Óriásit tévedtem a megidézőmmel kapcsolatban, de már nem volt mit tenni. Hogy korrigáljam a bakit, igyekeztem olyan lehengerlőnek és hatalom teljesnek mutatkozni, amennyire csak tudtam, és többé-kevésbé el is értem a kívánt hatást.
Anubisz sakálfejének aranyszínű szemei egy sápadt arcú, szőke hajú, nyúzott képű férfire néztek le, aki körülbelül a húszas évei elején járt. Nevetségesen bő fekete köpenyt viselt, és a bal kezében valami botot szorongatott. Fogalmam sem volt mire készül vele, talán azzal akar megbökdösni, ha nem engedelmeskedem? Kis híján elröhögtem magam a morbid gondolatra. A jobbjában egy ősrégi könyv volt, ami szemmel láthatóan az utolsókat rúgta. Dühösen kifújtam a levegőt, mire a könyv lapjai szerteszét repültek. Be kell vallanom, magamban szakadtam a röhögéstől.
- Mit kívánsz tőlem, halandó? – mennydörögte Anubisz. A hangom brutálisan jól sikerült, azt hiszem, büszkén állíthatom, hogy az egyik legjobb párosítást sikerült összehoznom. Megidézőm alig észrevehetően megremegett. Remek.
- Te vagy Zarathus Lilith Ahriman? – tette fel a kérdést a férfi. A hangjában egyáltalán nem érződött félelem, ami kissé meglepett. Lehet, hogy mégsem tettem rá akkora benyomást, mint gondoltam? Ezen sürgősen javítani kellett. Mellesleg megjegyezném, hogy csak egy béna kezdő teszi fel ezt a kérdést. Nagyon jól tudja, ki vagyok, hiszen a nevem nélkül aligha sikerült volna megidéznie.
- Én vagyok! – mennydörögte a sakálfej. – Én vagyok a démonok úrnője, a járványok hozója! Én építettem fel az ősi Babilon falait (hogy rá két napra mi történt az mellékes), én beszéltem Salamonnal (na jó, az igazság az, hogy akkoriban kábé minden szellem beszélt vele, de ezt neki nem kell tudnia), én romboltam le Prága dicső várát, és én építettem az Aranyvárost! Mondd hát halandó, mi vett rá, hogy megidézni mertél? – Anubisz hangja megremegtette a falakat is, és egy újabb fújástól a közelben lévő gyertyák fényei azonnal kihunytak. Tökéletes összhatás, képzeletben vállon veregettem magam.
- Azért idéztelek meg, hogy a Sötét Nagyurat szolgáld! – Miféle elmebeteg skizofrén alak ez, hogy egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról? Még hogy Sötét Nagyúr, kacagnom kell. Ez a fickó a lába nyomába se ér XIV. Lajosnak, a Napkirálynak, pedig azért ő se volt százas, és az ő hatalma sem volt végtelen, de ő hívta magát Nagyúrnak. Valami nem stimmelt itt.
- Végre személyesen találkozhatunk – szólalt meg egy éles hang. Ha nem ilyen környezetben hallom, még el is nevettem volna magam rajta. Olyan volt, mintha kiherélték volna, és még pluszba felvágták volna a nyelvét, ugyanis enyhén sziszegett is.
Sárga szememet a hang irányába fordítottam, és jól megnéztem magamnak a gazdáját mind a hét síkon. Az elsőn, ahol az emberek is látnak, nem sok látszott belőle, egy fekete faragott székben üldögélt, a bőre olyan volt, mintha évek óta nem látott volna napfényt, a feje kopasz, az arca beesett, az orra akár egy kígyóé, és a szeme vörösen izzott. Egyszóval ritka ronda látványt nyújtott.
A többi síkon sem festett szebben. Az aurája undorító sötétzöldes-feketés színt árasztott, olyan volt, mintha a körülötte lévő energiát akarná beszippantani, akár egy fekete lyuk. Azonban valami fenyegető erő is sugárzott belőle, ami kifejezetten nyugtalanított. Éreztem, hogy nem akárkivel állok szemben. Ellentétben a megidézőmmel, akit szintén megnéztem, és a másikhoz képest szánalmasan kicsi aurája volt, az is mintha remegett volna az elfojtott félelemtől.
- Ki a fene vagy te? – csúszott ki a számon hirtelen, ami sajnos elég volt ahhoz, hogy az eddigi véres verejtékkel felépített tiszteletemet porrá zúzza. Sajna. Hát én sem lehetek tökéletes, a gazdáim mindig is a lepcses számra panaszkodtak a legtöbbet. Nem mintha olyan túlzottan sokat pofáznék, csak az emberek csökevényes agya nem képes befogadni azt a felsőbbrendű értelmet, ami a szavaimmal jár. Ezért aztán sokszor idegesítőnek neveznek, és befogják a számat valami durva varázslattal. Ez tehát, kedves olvasónk, egy újabb ékes példája az emberi hülyeségnek.
- Hogy mered megszólítani a Nagyurat? – rivallt rám hirtelen tisztelt megidézőm durván kiráncigálva a gondolatmenetemből, és egyben megvilágosítva azt illetően, hogy ki a fene is az említett személy.
Ekkor már az Anubisz-álcámat kezdtem egy kicsit elavultnak, sőt, mondhatni lassan nevetségesnek érezni a helyzet súlya alatt, így tehát villámgyorsan felöltöttem szokásos alakomat.
A húszas évei elején járó, napbarnított bőrű, derékig érő dús fekete hajú nő már sokkal inkább illett ide. Egykori megidézőm, az eddigi legnagyobb arc, akivel valaha találkoztam. Imádtam őt szolgálni, habár néha kicsit idegesítő feladatokkal látott el, úgymint szemétszedés, és az árva utcagyerekek etetése. Én mondom nektek, ennél büdösebb, és megalázóbb munkát keresve sem találhat az ember. A nőt amúgy Nafrének hívták, és papnő volt az alexandriai királyi palota főtemplomában. Életem során kevés rendes gazdával találkoztam, de ő ezek közé tartozott, sőt, a maga szánalmas emberi léte ellenére nagyon is vicces és okos lány volt. Nem sokat beszélt, inkább csak hallgatott, talán ezért is bírtam annyira. Soha nem szakított félbe, de amikor egyszer-egyszer megszólalt, olyan ütős poénokat levágott, hogy szakadtam a röhögéstől.
Sajnos mások az ilyen megnyilvánulásait nem tartották túlságosan mulatságosnak, ezért nemsokára el is tették láb alól. Én akkor már nem szolgáltam, így nem is tudtam volna megvédeni, még ha akarom sem, és csak később értesültem a haláláról.
Emberi szemmel nézve kifejezetten csábító volt, ezért is ragaszkodtam annyira hozzá az alakválasztásnál. Persze voltak kisebb hibái, amiket szépen kijavítottam, egyedül a szeme nem sikerült soha az eredetire. És hát az öltözéke sem volt soha ennyire díszes, mint ami a jelenlegi testét borította. Az egyik egyiptomi királynő ruhájáról loptam az ötletet.
Szellem létemre sajnos az első gyenge pontom a szem, ami mindegyikünket elárul. Soha nem csillog, és ha belenéz az ember, megborzong, pláne ha ilyen fekete szemekről van szó, mint amilyen Nafréé. De én bírtam ezt a tulajdonságunkat, habár sokszor majdnem lebuktatott kémkedés közben. Ahogy azt is tudni illik rólunk, hogy az észjárásunk rendkívül gyors (azért persze vannak kivételek), például ez a kis jelenet egy másodperc alatt játszódott le a fejemben. Itt megjegyezném, hogy a figyelmünk is szerteágazó, például tudok úgy olvasni egyszerre hét könyvet, hogy mindegyiket látom, felfogom, és levonom belőle a magam következtetését. Mint mondtam, felsőbbrendű lények vagyunk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
