Charlotte az éles eszével és a kíváncsi természetével virgonc kis teremtésnek számított. Lassan betölti a tizenhetet; azonban a férfiak alig érdeklik. Csupán játszótársként tekint rájuk. Ami végülis nem az ő hibája.

A szülei egész életében kalitkába zárva tartották, mint egy törékeny kismadarat. Elhalmozták ajándékokkal és játékokkal, és egy előkelő gyermek nevelését kapta. Oktatói minden nap jártak hozzá, és lassan tanult nő lett belőle. Egy fiatal nő egy gyermek személyiségével.

Imádnivaló és elbűvölő volt mindenkivel, azonban soha nem volt képes komolyan felfogni a dolgokat.

Egészen addig, amíg néhány hónapja megszületett a kisöccse. A szülei mindig is fiút szerettek volna, és habár imádták a lányukat is, a kisfiú születése új mérföldkövet jelentett az életükben.

Charlotte-ot elhanyagolták, többet alig néztek rá. A nevelőket elküldték, a pénzt a kisbabára fordították, és a játékait elajándékozták; azt mondták, egy ekkora lánynak már nem illik babáznia, helyette segítsen a cselédeknek a konyhán.

Nem csoda, hogy rövid idő alatt elege lett a szüleiből.

Azonban arra senki sem számított, hogy egy nap megszökik otthonról.

December eleje felé járt. A tél vészjóslóan kopogtatott az ajtón, dérrel és zimankóval jelezve közeledtét. Reggelente a föld már fagyos és kemény volt, és a harmat megfagyott a fűszálakon. Szerencsére az óceán miatt itt később kezdett csak havazni, így az utak még szárazok és járhatók voltak.

A kavicsos földút mellett egy pöttöm lányka bandukolt a magas fűben. Minden lépését olyan kecsességgel és bájjal tette, akár egy balett-táncos. Lépései néha valóban táncnak tűntek. Karcsú alakját még a vastag kabátja sem tudta eltakarni, ami szinte teljesen betakarta, mint egy takaró. A barna anyag finom szövésű, de rendkívül erős volt, az aljánál mégis rojtosra szakadt a megerőltető használattól. Nagy gombjai csillogó bőrborítást kaptak, ami már messziről kiáltotta: egy nemessel van dolguk. Az ujja érdekes szabást kapott; a felső része szűk, lejjebb viszont kibővült, majd a csuklónál hirtelen összehúzták. Deréktól lefelé árulkodóan kiszélesedett az alatta megbúvó csipkés ruhától, amit a kabáttal próbált eltakarni, azonban az aljánál kikandikált egy-két fodor.

A széles szoknyától természetellenesnek tűnt a magasított sarkú, barna bőrből készült fűzős cipőbe bújtatott két vékony kis láb, amit lábszárközéptől már nem takart a ruha.

Az úton messziről zörgés és patadobogás hallatszott, amire a leányzó felkapta a fejét.

Hosszú, göndör, gesztenyebarna fürtjei meglibbentek, ahogy hirtelen hátrafordult. Vékony babaarcát a hang irányába fordította, égszínkék szemei összeszűkültek, ahogy a messzi dombokat fürkészte. Máskor porcelánfehér bőre most kipirult a hidegtől és cseresznyepiros ajkai lilásra színeződtek.

A köves úton egy hintó közeledett. A két ló büszkén lépkedett előtte, szőrük fényes és egészséges volt a sok ápolástól. A kocsis a hintó tetején egy párnázott ülésen foglalt helyet cilinderben és drága fekete felöltőben. Arca gőgös kifejezésbe fagyva; szemével az utat pásztázta, és ügyet sem vetett az út szélén álldogáló és bámészkodó lányra.

Charlotte vágyakozva nézte az elrobogó hintó elfüggönyözött ablakait. Odabent bizonyára sokkal melegebb van, és a szerencsés utasa egy vastag pokróc alatt várja, hogy az utazás a végére érjen. Bizonyára édességet majszol, és nagyon kényelmesen érzi magát. Igazi úrnak.

Volt idő, amikor Charlotte is így érzett. Nem is olyan régen.

De az az idő már elmúlt.

A hintó tovarobogott, miközben a lány bánatosan nézett utána.

Felsóhajtott, és más megoldás nem lévén, gyalog folytatta útját.

Igaz, hogy még soha nem járt azelőtt Párizsban, de azt álmában sem gondolta volna, hogy Bordeaux-tól odáig ilyen hosszú az út. Körülbelül két hete gyalogolt már, és még alig tette meg az út negyedét. Homályos elképzelései voltak csak a földrajzi távolságokról, amit valamikor egy esős délutánon, félálomban hallgatott végig az egyik tanárától. Azt tudta, hogy körülbelül merre kell elindulnia, és amikor elbizonytalanodott, könnyedén tudott útbaigazítást kapni. Szerencsére a nagyobb útkereszteződések ki is voltak táblázva. Annyit sejtett, hogy az út fele Tours-nál van. Odáig azonban még rengeteget kellett mennie.

A délelőtt hamar délutánba, a délután pedig estébe fordult. A nap már lebukott a sárgás dombok mögé, és lassan zúzmara borítja majd az egész tájat. Gyorsan sötétedett, de lakott településnek még nyoma sem volt.

Tehát újabb éjszakát kell az út mellett töltenie.

A lány eddig fürge és kecses léptei lassan vontatottá és elnyújtottá váltak. A sötétben a kavicsos úton botladozott, többször is csak kevés híja volt, hogy hasra nem esett.

Lassan le kell valahol telepednie, különben még a végén valami mocsárba téved, és soha többé nem látja senki.

Az úttól nem messze egy erdő sötét körvonalait látta kirajzolódni.

Átvágott a magas füves részen, majd fürge léptekkel áttáncolt a felszántott kemény földön, ami az út és az erdő közt terült el.

Nem akart messzire bemenni a fák közé, elég volt egy olyan részt találnia, ami elég száraz és szélvédett, ahol végre álomra hajthatja a fejét.

Nemsokára meg is találta a tökéletes helyet, egy hatalmas bükkfa oldalában. A fa éppen úgy nőtt, hogy a gyökerei és a törzse közt egy bölcsőszerű kosárkát alkotott. Charlotte habozás nélkül letelepedett rá, és megpróbált úgy helyezkedni, hogy kényelmesen feküdjön. Próbálkozásai nem sok sikerrel jártak, de legalább nem fújt az arcába az óceán felől érkező jeges szél.

A kényelmetlenségek ellenére gyorsan elaludt, és másnap reggel elgémberedve és jéggé fagyva ébredt.

Ahogy álmosan körülnézett, szinte a lélegzete is elállt a látványtól.

A dombokat puha hótakaró fedte. Tehát megérkezett a tél.

Fájdalmas volt arra gondolnia, hogy ez neki csak még több nehézséget, és akadályt jelent. A látvány olyan mesebeli volt, mintha egy képeslapról lépett volna le; mindent hó borított, akár a porcukor a süteményen.

Erre a gondolatra Charlotte gyomra korogni kezdett. Ideje volt elindulnia.

Hogy kicsit felfrissítse magát, felpattant, és kinyújtóztatta elzsibbadt tagjait. Nem akart tovább egyhelyben kuporogni, hogy a végén tényleg jéggé fagyjon.

Kikecmergett a fák közül, és átugrált a szántáson a friss hóban. A talaj alatta még mindig kemény és fagyott volt, és egy kicsit csúszott is. Csalóka volt a hó miatt, ami azokat a részeket is egyenletesen borította, ahol valójában gödrök voltak, így Charlotte-nak nagyon kellett vigyáznia, hová lép.

Ahol a nap rásütött, néha elvakította a fény. A kis jégkristályok csillogva verték vissza a felkelő nap fényét, amitől szinte szikrázott az egész vidék.

Körülötte mindenhol dombok magasodtak; a legtöbbje – emlékezete szerint - felszántva, azonban sok helyre nem ért el az ember keze. Itt-ott erdők és ligetek sorakoztak, lombkoronájukat vesztve, csupaszon. Ám a hótakaró barátságossá tette még ezeket a fákat is. Széles rétek és legelők tarkították a tájat, egy-két helyen szeder és málnabokrok lepték el a lankákat.

Háznak, vagy egyéb épületnek nyoma sem volt.

Charlotte csúszkálva-botladozva folytatta útját észak felé, amíg elért egy kereszteződéshez. A kopott, szúette tábla alig volt olvasható, de sikerült kibetűznie a neki kellő feliratot. Aszerint egyenesen kell továbbmennie 3 mérföldet, és akkor beér a legközelebbi nagyvárosba, Poitiers-be.

Amikor sikerült kiolvasnia a városnevet, Charlotte-ban újra feléledt a remény. Maga elé képzelte a térképet, amiről tanult; pontosan tudta, hol van Poitiers.

Az örömét azonban beárnyékolta az a tény, hogy még mindig nagyon messze volt Párizstól, és ezentúl hóban kell majd haladnia.

Dél körül megállt, és letelepedett egy nagy kőre az út mellett. Úgy döntött, ideje megebédelni.  

A kenyérdarabka, amit a zsebében talált, korántsem volt ízletesnek vagy puhának mondható; a lány zsebében megszáradt, és szöszök ragadtak bele a kabátjáról. Ennek ellenére hálás volt minden egyes falatért – még ha nem is volt valami kiadós ebéd -, hiszen régóta nem evett már.

Amikor útnak indult otthonról, nem foglalkoztatták olyan kicsinyes kérdések, mint hogy mit fog enni, vagy meddig bírja gyalog. A szeme előtt ott lebegett az áhított cél: egy fénykép a nagynénje házáról Párizsban.

A nőt Jacqueline-nak hívták, és az ötvenes éveiben járt. Majdnem tíz évvel volt idősebb a húgánál, Brigitte-nél, aki Charlotte édesanyja volt. Jacqueline-nak nem volt családja, csak három macskája, akiket úgy szeretett, mintha a gyerekei lennének.

A nő egyike volt Párizs arisztokratáinak. Minden helyzetet méltósággal viselt, és előkelően viselkedett, ahogy egy igazi nemeshez illik. Charlotte ezért nagyon tisztelte és csodálta őt. A két testvér régóta nem látta egymást, nem túl gyakran látogatták meg a másikat. Jacqueline egyszer járt náluk, és akkor nagyon megkedvelték egymást Charlotte-tal. Akkor adta a kislánynak azt a fényképet, amit azóta mindig magánál hordott. Akkor határozta el azt is, hogy egyszer meglátogatja majd Párizsban.

Sőt, a történtek után élénken élt benne a vágy, hogy odaköltözzön hozzá. Tudta, hogy a szülei nem szívesen engedték volna el azelőtt; Charlotte apja nem különösebben kedvelte Jacqueline-t. Talán ezért is volt a feszült viszony a két család között.

A helyzet azonban megváltozott. Most már biztos nem bánják, hogy egy teherrel kevesebb nyomja a vállukat.

Megrázta a fejét, kiszakadva gondolatmenetéből. Ha nem vigyáz, a végén még megcsúszik a jeges úton.

Maga elé meredt, és ekkor észrevette a lábnyomokat a hóban. Két nagyobb cipőnyom, mellette sok apró, talán egy kiskutyáé. A kis tappancsnyomok ide-oda cikáztak az út széle között, néha leírtak egy kört, vagy eltűntek a fűben; hogy aztán pár méterrel odébb újra felbukkanjanak.

Valaki nem sokkal előtte járt, az biztos.

Charlotte megszaporázta a lépteit, hogy beérje az idegent. Hátha tud neki segíteni. Olyan régóta nem beszélt emberekkel, hogy már csak a társaság miatt is megérte volna.

Ahogy ugrált a hóban, nem vette észre, hogy rálépett egy befagyott tócsára. Bőr cipője rögtön megcsúszott a jégen, és a lány sikítva, szép ívben arccal a magas fűbe esett.

Szerencsétlenségére ezen a részen az út magasabban volt, és ő összekuporodva, tehetetlenül gurult a hóban a domb alja felé.

Útközben összevagdosták az élesebb fűszálak, és többször is érezte, hogy beüti magát a kiálló kavicsokba.

A végén a domb egy mély árokkal ért véget, amit csak félig lepett be a hó, de így is volt benne annyi, hogy Charlotte azonnal eltűnt benne. A hótól nem látszott az a hatalmas kő sem, ami az árok alján lapult; a lány olyan keményen beverte a fejét, hogy szinte hallotta, ahogy megreccsen a koponyája, még a foga is beleremegett. Csak annyit érzett, hogy valami meleg árad szét a fején az ütés nyomán, aztán elvesztette az eszméletét.

Hangos ugatásra és kaparászásra ébredt, de a szemét nem tudta, és nem is akarta kinyitni.

A sötétség hirtelen megszűnt körülötte, és napfény világította meg az arcát. Valami nehezet érzett a mellkasán, és nedveset az arcán. Aztán újabb ugatás, majd egy mélyebb hang.

Végül a hangok szétestek, és újra magába rántotta a sötétség.