Az első gondolat, ami eljutott a tudatáig, az volt, hogy nem fázik. A második, hogy nagyon kényelmetlenül fekszik. A valami, ami alatta volt, kemény volt és göcsörtös. Gyanította, hogy szikla.

Tűz ropogása töltötte be a kis teret, amit néha egy-egy éles vakkantás szakított meg.  

Charlotte lassan kinyitotta a szemét… és annyira megijedt a fölé hajoló arctól, hogy sikítva felült, és rögtön lefejelte az idegent.

Aki ezt egy dühös kiáltással vette tudomásul, és a homlokát dörzsölve odébb ment, majd mérgében hozzávágott egy vizes rongyot.

A lány ijedten körülnézett, de gyorsan megállapította, hogy nincs mitől tartania.

Egy kisebb barlangban voltak. A domboldalba rejtett menedék éppen annyi védelmet adott a hó elől, hogy három ember kényelmesen elférhessen alatta. A bejáratnál tűz lobogott; az apró kutya ott feküdt előtte, és egy csonttal játszott.

Keverék lehetett, a feje a testéhez képest túl nagy volt, a szőre fényes fekete, a tappancsainál fehér foltokkal. Fekete gombszemével a zsákmányul ejtett csontot szemlélte, utána akart kapni, de a nagy lapátfülei folyton útban voltak, így egyszerűen ráugrott, majd rágcsálni kezdte.

Charlotte megkockáztatott egy óvatos pillantást az idegen felé is. Nem tudta, mennyire ingerelte fel az előbbi manőverével, de volt egy olyan érzése, hogy ha eddig barátságos is volt, mostantól már biztos nem lesz az.

Az idegen egy férfi volt. A korát nem tudta megállapítani, de a ráncok hiányából arra tippelt, hogy viszonylag fiatal. Az arca felét szakáll és borosta takarta, hullámos, sötétszőke haja a válláig ért, de kócos és csapzott volt. Nyilván régóta úton van már.

Vagy egyszerű csavargó, amit a ruhája is alátámasztott. Bokáig érő kabátja elnyűtt, szakadozott és foltos volt, a színe megfakult, de látszott rajta, hogy így is jó melegen tartja. Alatta egy szürke nadrág, ami vagy kicsi volt rá, vagy eleve rövidnek tervezték; csak egy kicsit ért lejjebb a térdénél. A cipője fekete fűzős és szintén megviselt, az orránál egy nagy repedéssel. A mellénye vastag sötétzöld anyagból készült. Néhány helyen már leszakadt róla a gomb. A nyaka körül hosszú, vastag sál.

Az egyetlen, ami tetszett neki benne, a szeme volt. Nagy, csillogó zöld, hosszú szempillákkal. Elbűvölő.

Akármennyire is nem nyerte meg a külseje, minden bizonnyal ő volt az, aki megmentette az életét, és kiásta a hóból. Egy köszönömöt mindenképp megérdemelt.

Charlotte kinyitotta a száját, de csak egy nyikkanásra futotta az erejéből.

A kis hang elég volt, hogy újra felkeltse a kutyus figyelmét. Minden bizonnyal érdekesebbnek ígérkezett, mint a csont, mert villámgyorsan odarohant hozzá, felugrott az ölébe, és vad csaholásba kezdett. A lány megszeppent arccal megpaskolta a feje búbját, amire a kutya egy vidám vakkantással válaszolt, majd letelepedett a kabátján, és a buksiját az ölébe hajtotta.

- Törölje meg a fejét, vérzik! – mordult fel az idegen a sarokból, anélkül, hogy ránézett volna.

Charlotte végre megértette, mit akart a vizes ronggyal, és gyorsan letörölte a homlokáról a rászáradt vért. Miután a kezeit is megtisztogatta, újra a férfi felé fordult, hogy megpróbáljon valami hangot kipréselni magából.

- Köszönöm, hogy megmentett – cincogta egérhangon. Jobb, mint a semmi.

- Mi az istent keresett egyáltalán ott? – morgott. Charlotte nagyokat pislogott döbbenetében. Nem szokott hozzá, hogy ilyen gorombán bánnak vele.

- Elestem – mondta, mintha az egész magától értetődő lenne.

- Elesett? – vonta fel a szemöldökét. A kérdés inkább hangzott kijelentésnek.

Charlotte óvatosan leemelte a kutyát az öléből, felpattant, leporolta a ruháját, ahogy úri nőhöz illik, majd odatáncolt az idegen elé.

- Charlotte de Valbeauté vagyok Bordeaux-ból – nyújtott kezet. A férfi egy pillanatig csodálkozva szemlélte az apró, puha kacsókat, majd röviden megrázta. Az ő keze érdes volt, ujj nélküli, piszkos kesztyűkkel.

- Daniel.

- Nagyon örvendek – villantott rá egy bájos mosolyt. – Elárulná, hol vagyunk? Hogy mentett meg? Hogy kell tüzet gyújtani? Hogy hívják a kutyát? Maga messziről jött? Nem megy véletlenül Párizsba…?

- Hékás, álljon meg, vagy úgy marad! – szakította félbe dühösen. Bizalmatlanul méregette az immár virgonc lánykát, és csak morgott egyet, amikor Charlotte újra elmosolyodott.

- A nagynénémhez tartok Párizsba. Jacqueline-nak hívják, egy nagy házban lakik három cicával. Sosem voltam még ott, de kaptam róla egy fényképet. Gyönyörű szép, nagy ház, sok virággal és hatalmas kerttel, ami tele van mindenféle színes növénnyel, és ott játszanak napközben a cicák… - mesélte vidáman, miközben odaugrált a tűzhöz.

- Remek, de nem tudná befogni a száját? – mordult fel Daniel.

Charlotte mosolyogva szemlélte a pattogó lángokat, miközben a kezét melegítette. Most, hogy nem fázott és nem volt egyedül, sokkal jobban érezte magát. Újra az az eleven és beszédes leányzó lett, aki mindig is volt.

- Hová utazik? – kérdezte a férfi felé fordulva, de az nem válaszolt.

- Messziről jött? – tette fel újra a kérdést. Ismét nem kapott választ.

- Ez az ön kutyája? Van neve? – Semmi. – Akkor elnevezem Tappancsnak. – Megsimogatta a kutya buksi fejét, amit ő egy vidám ugatással köszönt meg.

- Joe.

- Hogyan? – kérdezett vissza Charlotte.

- A kutya. A neve Joe. – Direkt nem nézett a kutyussal bolondozó lányra, még véletlenül felvidította volna.

- A Tappancs jobban illik rá. – Megfogta a füleit, és a feje tetejére hajtotta. Így olyan volt, mint egy nagy masni egy ajándékcsomagon. A gondolatra hangosan elnevette magát, és a kutya vakkantva megrázta a fejét, hogy a fülei a helyükre kerüljenek. – Tetszik, Tappancs? – fordult felé. A kutya egy pillanatig félrehajtott fejjel, tűnődve nézte, majd ugatott egyet, és vadul csóválni kezdte a farkát.

- Tetszik neki! – kiáltotta Charlotte boldogan.

- A neve Joe! – csattant fel Daniel, és kikapta a lány kezéből a kutyát.

- Hová megy? Vagy csak úgy mászkál itt a környéken? – kérdezte pár perc hallgatás után Charlotte. A férfi egy lesújtó pillantást vetett rá, majd félvállról hozzátette:

- Tours-ba tartok. – Mekkora szerencse!

- Ez csodálatos! Magával mehetek? – kiáltott fel boldogan a lány. Mennyivel könnyebb és élvezetesebb lenne az út, ha nem egyedül kéne megtennie! Igaz, hogy a férfi nem volt valami közlékeny és kedves típus, de mégiscsak társaságnak számított.

- Nem – hangzott a mogorva válasz. Charlotte bánatos boci szemekkel pillogott fel rá hosszú szempillái alól.

- Legyen szíves!

- Nem.

- Szépen kérem!

- Hagyjon engem békén! – csattant fel ismét.

- De hát megmentette az életem!

- Kár volt.

- Nem hagyhat csak úgy itt a hóban!

- Dehogyisnem, csak figyelje!

A mindenit, milyen makacs, önző, fafejű egy ember! De legyen. Ha szép szóval nem megy, jön a fájdalmasabb út.

Lebiggyesztette a száját, szomorúan összehúzta magát, és a tűzbe bámult. Összetört arckifejezést vágott, a szemében egy apró könnycsepp csillogott.

- A családom elhagyott. A párizsi nagynéném az egyetlen rokonom, akire számíthatok – szipogott halkan. – Hetek óta úton vagyok, fázok és éhezem…

- Hagyja ezt abba! – szakította félbe morogva Daniel. Remek, kezd megtörni a jég.

- A kisöcsém beteg, talán két hete van hátra! – produkált egy mű hisztit. A szeméből patakzottak a könnyek. – El kellett jönnöm, hogy legyen pénzük orvosra! Alig törődtek velem, és csak púp voltam a hátukon, akit etetni és ruházni kellett! De a kisöcsém, ő a mindenem, és muszáj volt eljönnöm, hogy segítsek neki!

- Jól van, velem jöhet, csak fogja már be…

- Annyira fájt látnom az arcát, amikor elmondtam, hogy el kell őt hagynom, de nem tehettem mást, és az a szeretet, amivel rám nézett…

- Mondom, velem jöhet! – kiabálta túl a hisztit Daniel. – De ha még egy szót szól, esküszöm, visszadobom az árokba! – tette hozzá.

Charlotte azonnal letörölte az arcáról a színpadias mutatványával járó könnycseppeket, és örömében szélesen elmosolyodott. Majdnem odaugrott a férfihoz, hogy szorosan megölelje, amikor eszébe jutott, hogy őt ez biztos inkább zavarná, mint felvidítaná, úgyhogy maradt a helyén, és csak vigyorgott, mint a tejbetök.

- Egy feltétellel jöhet velem, kisasszony: ha csendben marad!

- Egyetlen árva szót sem fogok szólni, megígérem, kedves Mogorva uraság. Olyan csöndben leszek, mintha itt sem len… - Daniel egyetlen pillantással elnémította. Charlotte szégyenlős mosollyal esküre emelte a kezét, és szótlanul eltátogott egy „Ígérem”-et.

Vagy negyed óráig szótlanul hallgatták a tűz ropogását. A lány Tappanccsal játszott, Daniel pedig gondolataiba merülve, összeszűkült szemmel vizslatta a havat.

A csöndet hihetetlen módon nem Charlotte törte meg.

- Hány éves? – kérdezte egy leheletnyivel barátságosabb hangon.

- Tizenhét múltam, úgy… egy hete, két napja, és néhány órája, monsieur Daniel – számolta az ujjain a napokat.

- Ne hívjon így! Nem sokkal vagyok magánál öregebb.

- És már most ilyen goromba? Mi lesz később? – szaladt ki a száján, amire egy gyilkos pillantás volt a válasz. Charlotte a szája elé kapta a kezét, mintha csúnyát mondott volna, aztán pirulva lesütötte a szemét, és a cipőjét kezdte tanulmányozni.

- Nem is vagyok goromba – morogta Daniel.

- A lábtörlőtől is több kedvességet kapok – motyogta az orra alatt, majd a férfire pillantott, aki olyan tekintettel méregette, mintha nem tudná eldönteni, hogy jeges vízbe, vagy tűzbe dobja-e be.

Tappancs végül megelégelte a néma párbajt, és hatalmasat ásítva elhelyezkedett a lány ölében.

Későre járt, a nap már rég lenyugodott, és a levegő hűvössé vált. Bizonyára sokáig volt eszméletlen. Óvatosan a karjaiba vette az alvó kutyust, és visszavonult az egyik sarokba, hogy ő is aludjon egy keveset.

Aznap éjszaka hosszú idő óta nyugodtan, és sokáig aludt. Nem ébredt fel arra, hogy nem érzi valamelyik végtagját a hidegtől, mert a tűz folyamatosan, egész éjszaka égett. Nyilván Daniel felkelt néha, és rakott rá egy kis fát, amikor kezdett kialudni.

Akármennyire is neheztelt a férfira a mogorvasága miatt, mégis végtelenül hálás volt neki. Igaz, hogy nehéz eset volt, és bizony sok türelemre volt szüksége az embernek, ha el akarta viselni maga mellett, és lehet, hogy őt is idegesítette a lány bőbeszédűsége, akkor is megmentette az életét. Meleget és biztonságot adott neki a fagyos téli időben, és hajlandó volt elkísérni legalább az út feléig.

Talán nagyon mélyen, de mégiscsak kedves ember volt ő.