- Miért nem megyünk be a városba? – értetlenkedett aznap már hatodszorra. Daniel eddig türelmesen hallgatott, de most, hogy újra megzavarta a tájékozódásban – ugyanis nem az úton mentek, hanem keresztülvágtak a dombokon -, felhördült, és eldobta a kis szerkezetet, amit a kezében tartott.

- Mondja, magának komolyan fájdalmat okoz a csend?!

- Az micsoda? – eresztette el a füle mellett a kérdést, odébb szökkent, és felkapta a hóból a kerek fekete szerkentyűt. Egy kétoldalú, ide-oda forgó mutató volt benne, az alján négy betűvel. Daniel kikapta a kezéből, rápillantott az immár egy helyben álló kis nyílra, és dühösen útnak indult. Charlotte alig bírt lépést tartani vele.

- De tényleg, mi az? – kérdezte újra kíváncsian, mire a férfi rögtön eltüntette egyik bő zsebében, és mogorva arcot vágott rá.

- Különben csak azért akartam bemenni a városba, mert éhes vagyok. Ebédre elfogyott az összes kenyerem. Állítólag Poitiers-ben nagyon jó pékek vannak, akik isteni kenyeret sütnek – motyogta halkan a lány, és óvatosan felpillantott, nem hozta-e ki megint a sodrából Danielt.

A férfi jeges pillantással fürkészte a horizontot, és csak rohant tovább. Nem adta jelét, hogy hallotta volna, amit a lány mondott.

Charlotte pedig nem tehetett mást, órákon keresztül loholt utána.

Estefelé újra visszatértek az útra, és ekkor kellemes meglepetésben volt részük.

Egy hatalmas kupac szerszámmal, és bútorokkal megpakolt szekér döcögött az úton. A kocsisa, egy vastag bundába bújt, nagy kalapos öreg bácsi vígan pöfékelve dúdolt magában. Az öreg mögött egy fiatal fiú hortyogott hangosan egy vastag szőrme alatt. A ló vidáman ugrándozott előttük, úgy látszott, meg se kottyant neki a nehéz rakomány.

Daniel azonnal megállította őket, és udvariasan köszöntötte a bácsit. Charlotte a háttérben álldogált, és inkább egy szót se szólt, amíg a férfi elmagyarázta a helyzetüket. Annyira elfáradt a nagy rohanásban, hogy legszívesebben másnap délig aludt volna.

Az öreg pár pillanatig töprengett a kérésen, majd pipáját kivéve a szájából, derűsen így szólt:

- No, nem bánom. Pattanjanak fel oda hátulra! – mutatott a szekér végére. – Csak a kaszákkal vigyázzanak, nemrég lettek megélezve!

Charlotte vidáman a mutatott helyre táncolt, tisztes távolban maradva a kaszáktól. Daniel egy mozdulattal megfogta, és feldobta a lányt a szekérre, ami túl magas volt neki, hogy egyedül felmásszon; majd Tappancsot is utána hajította. A kutya nyikkanva ért földet a lány karjaiban. Végül ő maga is felugrott Charlotte mellé.

Pontosan, ahogy gondolta, nem kellett hozzá sok, hogy félálomba merüljön. Az aznapi lótás-futás rendesen kikészítette.

És legnagyobb meglepetésére ezzel Daniel is így volt. Pár perc múlva nekidőlt az egyik szekrénynek, és lehunyta a szemét.

Charlotte még egy ideig ébren maradt, a feljövő csillagokat nézegette. Majd miután – véleménye szerint- elég időt adott neki, hogy elaludjon, kényelmesen elhelyezkedett mellette, és a vállára döntötte a fejét. A férfi meg se mozdult, ami bizonyította, hogy alszik. Ha ébred van, ezt egész biztosan nem tűrte volna szó nélkül.

Másnap reggel még ki se nyitotta a szemét, máris több dolog feltűnt neki. Először is, hogy valami meleg és puha borítja a testét. Meg se kellett mozdulnia, hogy rájöjjön, egy szőrmebunda az. Biztos az öreg kocsis terítette rájuk, mikor aludtak. A második észrevétele pedig, hogy Daniel rádőlt álmában.

Óvatosan kinyitotta a szemét, és ekkor meglátott a domboldalban valamit, ami minden előbbit felejtetett vele.

- Őzikék! – kiáltotta hangosan, és megfeledkezve róla, hogy egy szekér szélén ül, és hogy a férfi feje félig az övén van, azonnal felpattant, miközben véletlenül le is fejelte a szomszédját.

Danielnek villámgyorsan kipattantak a szemei, és szinte reflexszerűen elkapta a lány derekát, mielőtt az lerepült volna az útra. Dühösen visszahúzta maga mellé, majd rádobta a szőrmebunda rá eső részét is.

- Nem tudna néha nyugton maradni? Folyton csak a baj van magával! – mérgelődött.

Charlotte bocsánatkérően átölelte a karját, szégyenlősen lesütötte a szemét, majd kerekre tágult, sajnálkozó szemekkel felnézett.

- Ne haragudjon rám! – kérlelte angyali hangon, aztán a következő pillanatban hirtelen elvigyorodott.

Daniel ugyanis letagadhatatlanul elvörösödött. Az arca nagy részét ugyan eltakarta a szakálla, de még azon keresztül is lehetett látni, hogy a bőre pillanatok alatt fehérről rózsaszínné változott.

Nyilván ennek ő maga is tudatában volt. Lerázta magáról a lány kezét, és az orra alatt válogatott sértéseket motyogva előremászott megkérdezni, merre járnak éppen.

Most az öreg kocsis aludt, és a szekeret a fiatal szalmakalapos fiú vezette. Elmagyarázta, hogy késésben vannak, mert az árujuknak már két napja meg kellett volna érkeznie Tours-ba. Az öreg és ő ugyanis bútorkereskedők voltak. Nem a leggazdagabbak, inkább a polgári és a paraszti rétegben üzleteltek. Ide-oda ingáztak a városok közt, most éppen Poitiers-ből indultak útnak Tours-ba, ahol több árujuktól is szeretnének megszabadulni, majd onnan veszik az irányt észak-nyugatnak.

Szekéren sokkal gyorsabban haladtak, mintha gyalogoltak volna. A fiú azt mondta, egy pár nap és megérkeznek. Ami gyalog lehet, hogy egy hétig is eltartott volna.

Daniel többet nem ment vissza Charlotte mellé – leszámítva azt, amikor enni adott neki -, így a lánynak jó pár napig más elfoglaltság után kellett néznie. Megcsodálta azt az őzcsordát, ami reggel óta néhány órán keresztül tisztes távolságból követte őket. Tappancsnak előadta a biológiai ismereteit, és megmutatta neki, melyik a vezér, melyikek a borjak. Végül a csorda egy éles kanyarral elfordult tőlük.

Pár nap múlva megint eleredt a hó.

Charlotte jó alaposan bebugyolálta magát és Tappancsot a bundába, amit az öregtől kaptak kölcsönbe. A szőrme meleg és puha volt, és a szekér döcögése kellemes álomba ringatta mindkettőjüket.

Amikor néhány óra múlva felébredtek, még mindig esett a hó. Más elfoglaltság nem lévén, egy ideig azzal szórakoztak, hogy hópelyhekre vadásztak. Charlotte befogta őket a kezével, és megcsodálták a tökéletes mintájukat, mielőtt apró vízcseppekké olvadtak volna a lány tenyerén. Bár Charlotte órákig tudta volna tanulmányozni a kis jégkristályok szerkezetét, amikből soha nem talált ugyanolyat; Tappancs hamar megunta ezt, így a lány vicces történeteket kezdett neki mesélni a gyerekkorából. Ugyan a kutya nem értette, mit mond, mégis mindig, amikor Charlotte csilingelő hangon elnevette magát, vele együtt ugatott; a lány jókedve őt is felvidította.

Néha vetett egy óvatos oldalpillantást Daniel felé is. A férfi mozdulatlanul üldögélt a szekér oldalában, és a felhőket nézte. Vajon csak képzelődött, vagy néha tényleg egy-egy leheletnyi mosoly suhant át az arcán?

Estére megálltak, és tábort vertek nem messze az úttól, hogy a ló is pihenhessen, és legelhessen egy kicsit. Három botot a földbe vertek, és sátorszerűen leterítették őket egy-egy szőrmével, majd a földet is betakarták, hogy ne kelljen a hideg, havas köveken aludniuk.

Charlotte-tal és a pöttöm kutyával szívesen megosztották a hajlékukat, Daniel azonban nem fogadta el, és inkább a szekér tetején aludt. Amit később meg is bánt, de ezt soha nem vallotta volna be senkinek. Mikor felkelt, nyűgös és zsibbadt volt, sántikált, mert valami egész éjjel nyomta a lábát; és ha lehet, még a szokásosnál is gorombább és morgósabb volt.

Charlotte hamar összebarátkozott az öreggel, François-val, és az unokaöccsével, Paullal. Amit a férfi szintén nem nézett jó szemmel. Akárhányszor a nevető hármasra nézett, olyan képet vágott, mint akinek citromot dugtak a szájába.

Mindezek után, amikor a lány ébredés után egy fél órával megkérdezte, nincs-e valami ennivalója, kis híján leharapta a fejét, és ordibálni kezdett vele.

Charlotte olyan kétségbeesett arcot vágott, mint aki menten elsírja magát.

- Miért ilyen undok velem? – suttogta könnybe lábadt szemmel.

- Mi a gond, fiatalok? – szólt közbe harsányan az öreg, és vigasztalóan a lány vállára tette a kezét.

- Elindulhatnánk már, nem? – csattant fel Daniel.

- Csak nyugalom, fiam, nem sietünk sehova! – mondta olyan hangon, hogy a másik rögtön tudta, nem érdemes vele vitatkozni, itt bizony az ő szava a döntő.

Dühösen elcsörtetett a szekér másik oldalára, és halkan szitkozódva leült egy nagy kőre, háttal a többieknek.

- Jól van, kislány, semmi gond – nyugtatgatta François a szipogó Charlotte-ot. – Ezt a goromba frátert csak bízza rám! Arra van egy patak, menjen szépen, mossa meg az arcát, és nyugodjon meg! – intett az egyik domb felé.

Charlotte bólintott, és elbattyogott a mutatott irányba. Útközben, amikor már senki sem látta, letörölte a könnyeket a szeme sarkából.

Kimondhatatlanul rosszul esett neki, amikor Daniel ilyen volt vele. Ha legalább csinált volna valamit, amivel magára haragította volna, akkor még talán megértené. De fogalma sem volt miért viselkedett vele ilyen kiállhatatlanul, és ettől csak még jobban fájt neki minden egyes szó, amit a fejéhez vágott.

Ahogy átkelt a dombon, rögtön észrevette az aljában megbúvó széles patakot. A széle be volt fagyva, de a közepénél még csordogált a víz.

Charlotte fogott egy hatalmas követ, és a jégre dobta, ami apró szilánkokra tört alatta; a víz felfröccsent egész az arcáig. Olyan hideg volt, hogy csípte a bőrét.

Kellemes élmény lesz ebben megfürödni.

Elkezdte kigombolni a kabátját, aztán nagy levegőt vett, és ledobta magáról. A hideg azonnal áthatolt vékony, elefántcsontszínű csipkéből készült, gazdagon díszített kabátkáján; alatta csak rövid ujjú csipkés selyemruha volt.

Vacogva magára fröcskölte a hideg vizet; a ruhája jó nagy foltban átázott. Amilyen gyorsan csak tudta, megmosta az arcát és a karját, majd ledobta a cipőjét, és bokáig gázolt a patakba. A hideg futkosott a hátán.

Mielőtt azonban kiugorhatott volna, hogy újra felöltözzön, több dolog is történt gyors egymásutánban.

Tappancs nem messze tőle hangosan ugatni, majd nyüszíteni kezdett; a ló idegesen nyihogott.

Pár másodperccel később Charlotte puha mancsok lépteit hallotta a hóban. Egy pillanattal később, közvetlenül előtte a kis dombtetőn, pár méterre a pataktól feltűnt egy szürke bundás, kutyaszerű állat. Barna szemei azonnal a lányra szegeződtek, pofáját hátrahúzta, és morogva kivicsorította hegyes fogait. Majd hátravetette a fejét, és az egész tájat betöltő vonyítást hallatott.

Charlotte kővé dermedve figyelte, ahogy egyre közelebb és közelebb merészkedik hozzá. A félelemtől teljesen leblokkolt az agya, megmozdulni sem tudott, nemhogy segítségért kiáltani és elfutni. Mellesleg volt egy olyan halvány sejtése, hogy ez elől az állat elől hiába is menekülne.

A farkas érdeklődve szemlélte a lányt, és lassan közelebb jött; mellső lábaival már a jégen állt. Nem úgy tűnt, mintha támadni akarna, hiszen akkor könnyedén átszökkent volna a patakon, és egy mozdulattal elharapta volna a lány torkát. Talán csak egy hírnök, és a falkájára vár.

Mintha csak be akarná bizonyítani, hogy a lány tévesen ítéli meg, a kíváncsi viselkedése hirtelen átváltott agresszívbe. Morogva a fogát vicsorította, és ugrásra készen a földhöz lapult.

Charlotte ekkor végre megelevenedett. Hatalmasat sikított, és oldalra ugrott; épp időben, hogy a borotvaéles fogak elkerüljék a nyakát. A farkas zsákmány nélkül ért földet három méterrel mögötte. Azonban ez csak még jobban feldühítette, és újra támadásba lendült. A lány megint odébb szökkent, és rögtön kificamította az egyik bokáját egy kövön; fél lábon ugrálva megcsúszott a síkos patakmederben, és ruhástul a vízbe esett. Ugyan csak térdig érő volt, a jéghideg víz mégis úgy hatott, mintha minden egyes négyzetcentiméterét tűkkel szurkálnák. Teljes egészében átázott a ruhája, egy pillanatra még a feje is elmerült.

Hirtelen egy hangos dörrenés töltötte meg a levegőt, majd rémült kiáltások harsantak.

Prüszkölve és iszapot köpködve ellökte magát a medertől, és felült. A szeme tele ment sárral, így nem látott semmit. Fogalma sem volt, mit történhetett.

Majdnem megint sikítani kezdett, amikor valami meleg hozzáért. Aztán rájött, hogy valaki megpróbálja kiemelni őt a vízből. Egy ember, és nem egy farkas.

Charlotte két kis öklével félig kidörzsölte a szeméből az iszapot, és felnézett. Daniel volt az.

Fittyet hányva arra, hogy a lány minden ruhájából és a hajából is folyik a víz, bebugyolálta a kabátjába, és szorosan magához ölelte.

Charlotte könnybe lábadt szemekkel pillantott fel rá; Daniel épp csavarta ki a hajából a vizet, de amikor a kétségbeesett arcára nézett, rögtön abbahagyta.

- Mi a baj, fáj valamije? Megharapta? – kérdezte aggódva.

Charlotte abban a pillanatban hangosan elsírta magát. Hogy lehet ilyen kedves hozzá, amikor megint bajba keverte mindnyájukat? Kificamította a bokáját, most még menni se tud, és amilyen szerencsétlen, biztos megfázott a hideg vízben. Folyton csak a baj van vele. Akadályt jelent mindenkinek. El se kellett volna indulnia otthonról. Igaza volt Danielnek.

- Charlotte, mi van magával? – rázta meg a lány vállát.

- Kérem, nagyon kérem, ne haragudjon rám! – bőgte hangosan, arcát a férfi nyakába rejtette, és görcsösen kapaszkodott a mellényébe.

- Charlotte… - próbálta halkan csitítani, de a lány meg se hallotta.

- Sajnálom, hogy ilyen ügyetlen vagyok! Minden az én hibám! – kiabálta a nyakába. – Bocsásson meg, kérem, ne haragudjon!

- Nem haragszom – mondta csendesen, de Charlotte kérlelhetetlenül folytatta a sírást.

A halvány ringatózásból érezte, hogy elindultak vissza a szekérhez, de továbbra sem nézett fel, és egy kicsit sem lazított a szorításán. Nem akarta, hogy Daniel elengedje. Félt, ha megteszi, soha többé nem lesz már ilyen figyelmes vele. Már azt is nehezen akarta elhinni, hogy most tényleg így viselkedik, és nem csak álmodja.

Daniel megpróbálta lefejteni az ujjait a ruhájáról, de a lány olyan erősen szorította, hogy meg se tudta mozdítani.

- Engedjen el! – kérte, és finoman el akarta tolni magától, azonban a lány megrázta a fejét. – Csak meg akarom vizsgálni – forgatta a szemét. – Fáj valamije?

- Ne haragudjon! – suttogta a nyakába, miközben a fejét rázta.

- Ha nem enged el, tényleg megharagszom! – mordult fel egy kicsit nagyobb indulattal, mint szerette volna.

Charlotte úgy lökte el magától, mintha áram rázta volna meg. Az eddig csillapodó sírógörcse megint kezdett előjönni, és újabb könnypatakok indultak el sápadt arcán.

- Jaj, ne kezdjen megint bőgni! – bosszankodott, amikor a lány arcára nézett. Charlotte ettől csak még jobban elkeseredett.

- Nézze, én… - sóhajtott. – Én mindig ilyen vagyok. Sosem volt családom, se barátaim… - magyarázta. – Nem tudom, hogy kell kedvesen bánni az emberekkel. Sajnálom.

- Akkor nem haragszik rám? – szipogta a lány, és ruhája ujjával letörölte maszatos arcát.

- Egy kicsit sem – biztosította Daniel. Szája sarka apró mosolyra húzódott, aminek láttán Charlotte azonnal a nyakába vetette magát.

- Fel a szekérre, fiam, indulunk, mielőtt ideér az egész falka! – kiáltotta hátulról François.

Amíg Daniel Charlotte-tal volt elfoglalva, ő és Paul összepakolták a holmijukat, befogták a lovat, és felpattantak a szekérre. Tappancs a fiú karjai közt feszített, és bőszen ugatta a dombokat.

Daniel szótlanul kibontakozott a lány öleléséből, és felugrott mellé a szekérre. A saját kabátját, és még a vastag szőrmebundát is ráterítette, de még így is vacogott a vizes és hideg ruháiban.

Charlotte vetett rá egy oldalpillantást, óvatosan átölelte a karját, és magához húzta. A férfi először tiltakozni akart, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül leküzdte a késztetést, hogy jól beolvasson neki, becsukta a száját és inkább mogorván bámult maga elé.

- Mikor érünk oda? – kiáltotta a kocsi eleje felé. Az öreg hátrafordult.

- No, hát, ha Peckes tudja tartani a tempót, talán estebédre ott lehetünk.

Olyan soká? Gondolta kétségbeesetten.