Tours gyorsan fejlődő kisváros százmérföldnyire a tengertől. Nem olyan nagy, mint Bordeaux, és közel sem akkora, mint Párizs. Mégis itt mindig megtalálja az ember, amit keres. Egyetlen nagy főútja van, ami a piactérre és a templomhoz vezet; itt mindig nagy a forgalom. A többi kis utcája a központ felé szintén macskakövezett, azonban a város szélei felé már földutakba torkollik. Egyedül a főutca az, ami kövezetével jóval kinyúlik a városszéli mezők közé.

A társadalmi rétegek ugyanolyan széles skálája megtalálható, mint Párizsban, csak ez jóval kisebb annál. A szegénytől a gazdagig, a tolvajtól a földesúrig mind megfordul a városban.

A fogadó a Fekete macskához hajdanán valóban arra épült, hogy utazók szálljanak meg benne; az évek során azonban lezüllött, és most az olyan tolvajok és csavargók találkozóhelye lett, mint amilyen Daniel is volt.

Az épület központi helyisége nagy és füstös volt. A vastag fából készült asztalokat és székeket gyér fényű gázlámpák világították meg. A nagy ablakok szakadozott, színét vesztett függönyeit egy kivétellel mind behúzták. Az az egy a főutcára nézett, és egy kopasz, sebhelyes arcú ember ült közvetlenül mellette. Az utcát kémlelte, hogy időben értesíthesse a rablóbandát, ha csendőr érkezik.

Ilyen esetekre szolgált a koszos függönnyel eltakart kis hátsó ajtó, ami egy sötét sikátorba vezetett.

A söntéspult a bejárattól balra, végig a fal mentén épült tömör kőből. A kocsmáros – egy kopaszodó, őszes hajú, vékony ember, aki a fél lábára sántított -, onnan irányította az egész kocsmát a mindössze két alkalmazottjával. Egyik a szakács volt – aki csak néha kiabált ki valamit a pult mögött nyíló ajtó mögül-, a másik egy ügyetlen, csenevész pincérfiú, aki lépten-nyomon megbotlott valamiben.

A vendégek díszes társasága nem nagyon mutatott társadalmi sokszínűséget. Egytől-egyig szakadt ruhás, részeges, mosdatlan férfiak és nők voltak, akik sört vedeltek, és kannaszámra itták az olcsó bort.

Daniel óvatosan az egyik üres, sarokban álló asztalhoz ültette a félálomban lévő Charlotte-ot, és fejét finoman az egyik oszlopnak döntötte. Egy kicsit megrázta a vállát, hogy magához térjen, majd odakiáltott az üres korsókkal egyensúlyozó pincérfiúnak, és rendelt egy tányér meleg levest.

Amíg várta a vacsorát, odaült mellé, és jól irányzott bökésekkel próbálta egyenesben tartani a dülöngélő lányt.

Charlotte teste forró volt a láztól, és a feje kótyagos. Bár reggeltől-estig aludt, amikor elbúcsúztak François-tól és Paultól és fel kellett keltenie, azóta olyan volt, mint egy alvajáró. Ha Daniel nem kapja el lépten-nyomon, amikor megbotlik egy kőben, vagy nem irányítja, amikor be kell venni egy kanyart, a lány egész biztosan már az utca közepén feküdne, és hortyogna. Most is alig sikerült ébren tartania. Szerencsére Tappancs jó segítség volt ebben, mert amikor látta, hogy a feje lekókad, egy hangos ugatással felébresztette. Most is az ölében posztolt, és szemmel tartotta, akár egy szigorú börtönőr.

Daniel összeszűkült szemmel pásztázta a tömeget. Tudta, kit kell keresnie, de nehéz volt megtalálnia ebben a felfordulásban.

A leves megérkezett, és a kétbalkezes pincérfiú majdnem beleborította a forró lét Daniel ölébe. A férfi még idejében elkapta, és Charlotte elé tolta.

- Ezt egye meg, hallja? – rázta meg finoman a vállát. A lány üveges szemmel felpillantott, és aprót bólintott. Daniel a kezébe adta a kanalat is, majd miután látta, hogy ennél többet nem tehet, felállt, és magára hagyta a lányt a kutyával.

A terem másik végébe indult keresztül a tömegen. Az egyik hátsó asztalnál meg is találta, akit keresett.

Az egyik sötétebb sarokban egy férfi ült egymagában. Hosszú kabátját begombolva hagyta, fején fekete kalap; az arca méltóságteljes, a tekintete tiszteletet parancsoló, de összegörnyedve ült, igyekezett könnyen felejthetőnek látszani. Széles vállával szinte kitöltötte az egész teret az asztalnak azon az oldalán.

- Daniel, már azt hittem megszöktél előlünk – mondta mély hangján. Nem volt különösebben fenyegető, azonban a hangjában mégis volt valami, ami azt sugallta: ha ujjat húzol vele, nagyon megbánod.

- Don Merone – hajtott fejet Daniel a férfi előtt.

Felállt az asztaltól, és arcát mindkét oldalról a másikéhoz nyomta, majd az előtte álló székre intett, és Daniellel együtt helyet foglalt.

- Elnézést kérek, amiért késtem. Akadt egy kis… nehézség az úton – mondta visszafogottan.

- Hallottam róla – mondta töprengő arckifejezéssel a férfi, majd elmosolyodott. – Csinos lány, nemde? – fejével az ellenkező sarokban üldögélő Charlotte felé intett.

Daniel magában bosszankodott. Tudhatta volna, hogy Merone nem engedi el anélkül, hogy ne figyeltetné közben. Ennyi év után még mindig nem bízott a saját embereiben. Hiába, manapság túl sok tégla épült be a családba, nem lehetett hibáztatni érte.

- Megtudott valamit rólad? – kérdezte hirtelen. A hangja egyik pillanatról a másikra fenyegetővé vált.

- Nem, uram – felelte Daniel nyugodtan. Igyekezett megőrizni a hidegvérét, ahogy mindig, ha a főnökkel beszélt; emiatt ő is nyugodt maradt, pedig máskor lobbanékony természete sokszor legyőzte az önuralmát többi emberével szemben.

- Mégis idehoztad őt – vonta le az egyértelmű következtetést a férfi.

- Uram, én…

- Tudod, mi a szabály – szakította félbe szigorúan.

- Tudom, és…

- Ez itt a mi területünk, Daniel. Nem tűrünk magunk közt idegeneket. Ismered a törvényt: vagy csatlakozik, vagy meghal.

- Belőle nem lesz tolvaj – csikorgatta a fogát.

- Tehát meghal – jelentette ki érzelemmentes hangon. Töltött még egy adag bort a poharába, és elgondolkozva bámulta az örvénylő vörös folyadékot. – Sikerült megszerezned, amiért küldtelek? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel.

Daniel szó nélkül számtalan zsebe egyikébe nyúlt, és elővett egy finom anyagba csomagolt, apró tárgyat. Don Merone átvette a csomagot, és anélkül, hogy megnézte volna, a kabátjába rejtette.

- Hány torkot vágtál át, hogy megszerezd? – kérdezte csak úgy mellékesen.

- Egyet sem, uram.

- Megláttak?

- Nem, uram.

- Követett valaki?

- Nem.

- Az egyik legjobb emberem vagy, ez kétségtelen – veregette meg a vállát, majd egyet kortyolt a poharából. – Épp ezért… - kezdte, és figyelmesen várta Daniel reakcióját, aki mozdulatlanul ült vele szemben. – megengedem, hogy magad végezz a lánnyal.

- De uram…! – kezdett volna tiltakozni, azonban Don Merone egyetlen kézmozdulatával elhallgattatta.

- Nem vitázom. Idehoztad közénk, vállald a következményeit! Különben tudod, mi lesz. És ha most megbocsátasz, el kell intéznem egy sürgős dolgot – állt fel az asztaltól. Daniel ugyanígy tett, és röviden meghajolt előtte, majd visszahuppant a székre. Megsemmisülten bámult a terem másik vége felé.

A füstös ködön át is tisztán látta Charlotte angyali arcát, a láztól kipirult bőrét, ahogy álmában a falnak dől. A leveses tányérban ugyanannyi volt, mint amikor otthagyta. Apró fehér kezével öntudatlanul is a kanalat szorongatta, amit még Daniel adott neki.

Néha nagyon idegesítette a lány, de mégis valami kötődésfélét érzett iránta. Főleg a farkasos kaland után. Kis híja volt, hogy sikerült megmentenie, és lelőni a farkast, mielőtt rátámadt volna. Képtelen volt még rágondolni is, hogy ezt a kedves, önzetlen teremtést holtan lássa.

Nem fogja megtenni. Pontosan tudta, mi lesz a következménye, de egyszerűen nem hajlandó rá. Ki fog találni valamit. Szerencsére nem kötötték határidőhöz. Először is a legfontosabb dolog, hogy meggyógyuljon. Addig nem mehetnek sehova. Eljuttatja Párizsba a nagynénjéhez, ott majd biztonságban lesz. Don Merone maga nem szívesen tette be a lábát abba a városba; mostanában nagyon megerősödött ott a csendőrség. Bár a kapcsolatai az egész országot behálózták, és Párizsban is volt főhadiszállása, megtámadni egy arisztokrata családot nem lett volna jó ötlet, még tőle sem.

Elcsigázott mozdulatokkal felállt a székről, és átverekedte magát a tömegen. Odalépett Charlotte mellé. A lány halkan szuszogva, fejét félrebillentve aludt. Vékony babaarca rózsás volt a láztól.

Daniel óvatosan kisimította egyik tincsét a szeméből. A bőre tűzforró volt.

Kezét a lány alá csúsztatta, és lassan felemelte. A kis test pehelykönnyű volt. Még a vastag ruhákon keresztül is érezte, hogy a szíve olyan hevesen ver, mint egy ijedt madárkáé.

Kioldalazott az asztal mögül, és elhaladva a söntés mellett, biccentett a kocsmárosnak, aki hevesen bólogatni kezdett, majd odakiáltott a pincérnek.

A vörös hajú fiú rögtön eldobta, amit a kezében tartott, és felrohant a pult mellett álló csigalépcsőn. Daniel magabiztosan követte; Tappancs is ott loholt a nyomukban.

Egy sötét folyosóra értek. Látszott, hogy egykor előkelő vendégeknek építették a fogadót.

A falat gazdagon díszítették, de a csipkés tapéta egy kicsit megkopott az idők folyamán. A gázlámpák aranyozott foglalatot kaptak, és a mennyezetet freskók díszítették.

A csőcseléket ide nem engedték fel. Ez az elit részleg volt.

A fiú szolgálatkészen odaugrott az egyik sötét bükkfaajtóhoz, egy pillanatig kotorászott a zsebében, majd előhalászott egy hatalmas kulcscsomót. Ügyetlenül kinyitotta, és kitárta az ajtót, majd meghajolt, és távozott.

Daniel beoldalazott az ajtón, vigyázva, hogy Charlotte feje épségben maradjon, és ne verje bele az ajtófélfába.

A szoba viszonylag díszes bútorzatot kapott. Középen egy hatalmas franciaágy faragott lábakkal, közvetlenül az ablak előtt, amit most vastag bársonyfüggöny takart el. Az ágytól jobbra egy nagy, kényelmesnek tűnő karosszék állt, mellette szintén faragott kétajtós ruhásszekrény sötét fából. Jobb oldalt volt még egy könyvespolc, és egy pipereasztal is. Ezek mellett nyílt egy újabb ajtó, ami a fürdőbe vezetett.

Daniel a lábával becsukta Tappancs után az ajtót, majd az ágyhoz lépett, és óvatosan belefektette a lányt. Charlotte motyogott valamit álmában, majd a másik oldalára fordult, és nyugodtan aludt tovább.

Magához vett egy párnát, és elhelyezkedett a karosszékben. Tappancs befészkelte magát az ölébe, és Daniel fáradtan megvakarta a füle tövét, amit a kutya vidám vakkantással köszönt meg.

Charlotte vacogva, és farkaséhesen ébredt. Kinyitotta a szemét, és gyorsan felült. A feje már nem fájt, és úgy tűnt, a láza is lement, viszont olyan érzése volt, mintha egy hete nem evett volna.

A kabátja a fogason lógott. Körülnézett, hogy honnan jöhet a hideg; mögötte egy ablak volt tárva nyitva. A hűvös szellő az arcába fújt, meglobogtatva gesztenyebarna haját. Összerázkódott a hidegtől.

Az ablak túloldalán egy nagy karosszékben Daniel hangosan horkolt. Félig lecsúszott a székről, a keze a padlóra lógott. Tappancs az ölében szuszogott.

Charlotte hangtalanul elnevette magát a látványra. Aranyos volt, ahogy ott aludt félig nyitott szájjal a fotelban.

Óvatos léptekkel az egyik ajtóhoz sietett, és bekukucskált rajta. Jól sejtette, az ajtó egy fürdőszobába nyílt. Halkan becsukta maga mögött, és nekiállt lemosni magáról a sok napos koszt és iszapot, ami a patakból ráragadt. A haja teljesen összecsomósodott a sártól, amit még így frissen mosva is majd’ egy óráig tartott kifésülni. Végül egy jó nagy adag hajjal a fésűben sikerrel végrehajtotta a műveletet, és a ruháihoz lépett, hogy felöltözzön. Azonban így tisztán olyan szagúnak érezte őket, mintha egy ázott kutya hempergett volna benne a sárban.

Undorodva ráncolta az orrát, és egy fintorral a képén bedobta a ruháit a mosdóba. Ráeresztette a vizet, és nekiállt jó alaposan kimosni őket.

- Charlotte! – kiabálta valaki az ajtó túloldalán.

- A fürdőben vagyok – cincogta a lány, és villámgyorsan kulcsra zárta az ajtót. Még csak az kellett volna, hogy rányisson, amikor egy szál törülközőben volt.

- Jól van? – dörömbölt.

A ruhái még egy darabig vizesek maradnak, hiába csavarta ki őket, és terítette ki száradni. Az üveges fürdőszobaszekrényhez lépett, és kotorászni kezdett benne.

- Charlotte!

Talált egy puha, fehér köntöst, ami ugyan jóval nagyobb volt az ő méreténél, de mégis több volt, mint egy törölköző. Gyorsan magára kanyarította, megkötötte a derekánál, az ajtóhoz ugrott, és kitárta.

Épp mielőtt Daniel megint dörömbölni és kiáltozni kezdett volna. Most azonban megdermedt, és döbbent pillantással a lányra bámult.

Charlotte villantott rá egy bűbájos mosolyt, és átbújva a karja alatt, az ágyhoz táncolt, majd lehuppant rá.

Daniel olyan értetlenkedő arccal fordult meg, hogy a lány csilingelve felkacagott.

- Látom, jobban van – mondta szájtátva a férfi, megrázta a fejét, és továbbra is csodálkozó tekintettel visszabaktatott a karosszékhez.

- Hol vagyunk? – kérdezte kíváncsian, és körbenézett a szobában.

- A Fek… vagyis… egy fogadóban – motyogta az ajtó felé. – Hozok valami reggelit.

Azzal faképnél hagyta a lányt, és kisietett az ajtón.

Húsz perc múlva vissza is tért, egy ügyetlenkedő pincérfiúval a nyomában, aki egy hatalmas tál ragut egyensúlyozott az egyik kezében; a másikban egy kancsó hideg víz volt. Lerakta az edényeket az egyik éjjeliszekrényre, udvariasan meghajolt, majd távozott.

Charlotte olyan éhes volt, hogy egy ültő helyében befalta az egész tál ételt. Vigyorogva, teli hassal hátradőlt az ágyon, és nagyon elégedett képet vágott. Daniel alig bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el rajta.