Nem akarta megkérdezni, Daniel miért döntött mégis úgy, hogy elkíséri. Félt, ha esetleg szóba hozza, még a végén meggondolja magát, és ismét gyalogolhat egyedül a térdig érő hóban, kockáztatva, hogy halálra fagy, vagy éhen hal. Most így visszagondolva rájött, mekkora butaság volt tél elején útnak indulni.

Másnap – miután Charlotte előző nap átment az egészségi teszteken, hogy Daniel megbizonyosodjon róla, tényleg jól van-, már kora reggel útnak indultak. Charlotte nagy sajnálatára nem álltak meg nézelődni a városban, hanem egyenesen nekivágtak a domboknak.

A lány legnagyobb csodálkozására, nem gyalog.

Fogalma sem volt, Daniel hogy intézte el, de tény, hogy a korai reggeli után eltűnt, majd fél óra múlva hirtelen visszatért; egy felnyergelt lóval.

Charlotte egyetlen egyszer lovagolt élete során. Rögtön leesett róla, és eltörte a karját. Bár magukkal az állatokkal semmi baja nem volt, csak tisztes távolságból szerette csodálni őket.

Arcát rettegve Daniel hátába nyomta, hogy ne is lássa a száguldást, és az alatta vágtató lovat. Néha olyan erősen szorította a férfi derekát, hogy az dühösen hátrafordult reklamálni.

- Meddig megyünk még? – nyögte fájdalmasan a kabátjába. Daniel harsányan felnevetett a lány rémületén.

- Elég sokáig – mondta vigyorogva.

Ígéretéhez híven, késő délutánig meg sem álltak. Szerencsére olyan gyors tempóban haladtak, hogy bőven lecsökkent az út megtippelt időtartama. A ló fiatal volt, erős, és gyors. Könnyedén elbírta mindkettejüket, csomagjuk pedig nem volt, ami tovább nehezítette volna a súlyukat.

Estére alig néhány mérföldnyire voltak csak Párizstól, azonban Charlotte annyit nyafogott, hogy Daniel kénytelen volt megállni, és alvóhelyet keresni éjszakára. A lány hallani sem akart arról az ötletéről, hogy a lovon aludjon, még ha akkor pár óra alatt be is értek volna a fővárosba.

Daniel talált maguknak egy szélvédett ligetet nem messze az úttól, oda vezette be a lovat, és vertek tábort éjszakára. A hó itt már nem jelentett akkora gondot, alig egy centi esett, ami gyorsan elolvadt a pattogó tűzrakás körül. A biztonság kedvéért hozott magával egy pokrócot, amit most a földre terített közel a tűzhöz, és arra ültette Charlotte-ot. Ő maga keresett egy kiszáradt farönköt, és letelepedett rá.

Charlotte kiengedte a kabátjából Tappancsot, aki egész idő alatt ott izgett-mozgott az egyik belső zsebében. Nem sokáig bírta, ha egy helyben nyugton kellett maradnia, nyilvánvalóan alig várta, hogy megérkezzenek. Most diadalittas ugatással köszöntötte a lángoló fahasábokat, majd körbefutotta a táborhelyet, minden részét alaposan szemügyre véve.

- Kérdezhetek valamit? –törte meg hirtelen a csendet Daniel. Charlotte csodálkozva bólintott. – Amit mesélt magáról… az tényleg igaz, vagy csak azért mondta, hogy magammal vigyem? – ráncolta a homlokát. Nyilván régóta gondolkodott már a kérdésen.

- Egy része igaz – mosolygott Charlotte bűnbánó arccal. – Kivéve, hogy beteg az öcsém, és nincs pénzünk rá. Nem nagyon ismerem őt, nemrég született. Édesanyám sose engedett oda hozzá – motyogta halkan.

- És ezért komolyan megszökött? – értetlenkedett Daniel, és a szája gúnyos mosolyra húzódott. Charlotte durcásan csípőre tette a kezét, és a homlokát ráncolta.

- Próbáljon csak meg úgy felnőni, hogy mindene meg van, és mindenki magával törődik, aztán egyik napról a másikra hirtelen semmibe veszik! – mondta felháborodott hangon.

Daniel nem bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el a lány dühkitörésén.

- Igaza van, szörnyű lehet – forgatta a szemét.

- Még csak fel sem tűnt nekik, amikor két napig a barátnőmnél aludtam, és nekik nem szóltam – duzzogott. – Biztos vagyok benne, hogy azt sem vették észre, amikor eljöttem.

- Ne mondjon ilyet! Sose tudhatja, mi jár a másik fejében.

- Azt mondja, nem kellett volna megszöknöm? – nézett rá szomorú, tanácstalan szemekkel.

Daniel elbizonytalanodott.

- Én azt mondom, hogy… talán át kellett volna gondolnia még egyszer. Beszélni a szüleivel, adni nekik még egy esélyt, és csak a legvégső esetben eljönni – magyarázta lassan. Aztán elmosolyodott. – Másfelől… ha nem szökik meg, én sem találkozom magával, ami nagy kár lett volna – vigyorgott rá bíztatóan. Charlotte szája félénk mosolyra húzódott.

Egy hosszú bottal megpiszkálta a tüzet, majd az újra feléledő lángokba bámult. Látszott a szemén, hogy valami nem hagyja nyugodni, és Daniel sóhajtva várta a következő kérdését.

- Miért kísér el? Azt mondta csak Tours-ig megy – ráncolta a lány apró homlokát.

- Meggondoltam magam – vont vállat Daniel.

- De miért? – kíváncsiskodott tovább.

- Csak – vágta rá hirtelen felmordulva. – Ne kérdezősködjön annyit!

Charlotte szeme csodálkozva kerekre tágult a hirtelen jött dühtől, majd duzzogva karba tette a kezét, nyelvet öltött rá, és hátat fordított neki.

- Olyan undok – panaszkodott vissza se fordulva.

- Én vagyok undok? – csattant fel rögtön. – Megmentettem az életét, kétszer is! És még annyira se képes, hogy befogja a száját, ha arra kérem!

- Nem kérte, hanem parancsolta! – vágott vissza a lány dühösen.

Ez volt az a pillanat, amikor Daniel türelmének vékony szála elpattant. Parázsló tekintettel felállt a rönkről, és tett egy fenyegető lépést Charlotte felé.

- Elkényeztetett fruska! Játssza a felnőttet, de fogalma sincs az életről! Vagy, hogy milyen megküzdeni a dolgokért, mert mindig mindent úgy adtak a kezébe, mint egy újszülöttnek. Tudja egyáltalán milyen meghozni egy nehéz döntést? Vagy szívből küzdeni valamiért? Mert nem hiszem, hogy volt már ilyenben része, kis buta! Azt hiszi, eljön otthonról, és akkor majd minden a régi lesz? Az élet kegyetlen játék, hölgyem, és ezt a maga kárán fogja megtanulni…

- Hagyja abba! – sikított fel Charlotte, és kis kezét a fülére szorította, hogy ne is hallja, amit a másik mond.

- Addig örüljön, amíg én mondom ezt magának, és nem egy rabló, késsel a torkán! – vágta rá ingerülten.

 Úgy tűnt a dühkitörés a végére ért, Daniel morcosan, karba tett kézzel lehuppant a tuskóra, de még mindig villámló tekintettel nézett a csendben zokogó lányra. Egészen addig, amíg fel nem fogta utolsó mondatának jelentőségét. 

Könnyen lehetett volna, hogy ez utóbbi bekövetkezik.

Könnyen lehetett volna, hogy pont ő lesz az a bizonyos rabló.

Könnyen lehet, hogy még így is igaza lesz.

Mennyi idő kellhet a Donnak, hogy rájöjjön, nem ölte meg a lányt, ahogy parancsolta? Vajon megöli Charlotte-ot is, miután vele végzett? Valószínű.

Talán nem. Charlotte gyönyörű lány; egy-két év, és még a pap is utána fordul, ha az utcán meglátja. Okos is, minden bizonnyal, bár rettentően naiv. Annyi fogalma sincs az életről, mint egy teáskanálnak.

Akár így, akár úgy, mindenképp hasznát veheti. Mielőtt megöli őt, ezt mindenképp meg kell említenie. Hátha akkor megkíméli a lányt.

Párizsban talán biztonságban lesz. Nem adja fel a reményt…

És már megint megbánta, hogy kiabált vele.

Odaült Charlotte mellé, és esetlenül átölelte a vállát. A lány szipogott egy kicsit, majd duzzogva próbált elhúzódni tőle, de Daniel nem engedte.

- A rablósat visszavonom, de a többi attól még igaz – dörmögte. Számára ez felért egy bocsánatkéréssel, de Charlotte valamiért nem engesztelődött ki tőle.

- Undok velem, lenéz, és sérteget, bármit csinálok – duzzogott makacsul.

- Azért ez nem teljesen így van… - szúrta közbe.

- Tizenhét éves vagyok, Daniel – emelte fel hirtelen a fejét, és farkasszemet nézett a férfivel. Szemében a könnyek mellett most hirtelen fájdalom csillant. – Nem vagyok már gyerek.

- Akkor ne is viselkedjen úgy! – morogta, és gyorsan elfordította a fejét, mielőtt megint zavarba jött volna Charlotte csontig hatoló pillantásától.

- Akkor maga meg legyen egy kicsit kedvesebb velem! – csattant fel.

- Szállást és ételt adtam, és megmentettem az életét! Kétszer! – vágott vissza Daniel sértődötten.

- Attól még nem lesz kedves.

- Talán nem is akarok az lenni!

- Akkor miért ül itt mellettem és ölel át? – kérdezte jeges hangon a lány, és sokatmondó pillantást vetett a vállára, amit Daniel keze még mindig magához szorított.

Erre aztán nem tudott mit mondani. Morogva levette róla a kezét, visszaült a tönkre, és többet egész éjjel nem szólt hozzá.