Franciaország szíve, Párizs! Európa legnagyobb értelmi és hatalmi központjai közé tartozik. A pompa, a csillogás, a fény, és a haladás városa. Aki egyszer beteszi ide a lábát, soha többé nem akar elmenni innen.

Gazdag, díszes, arisztokrata villák, pompázatos kertek és parkok, hatalmas, széles sugárutak. A nép színházba és operába jár, művelődik, tanul, fejlődik. A leghíresebb könyvtárak, egyetemek, és akadémiák hazája. Innen irányítják egész Franciaországot, és gyarmatbirodalmát.

Charlotte másra sem vágyott, mint hogy itt élhessen. Hogy bebarangolja az utcákat a legszűkebbtől a leghosszabbig, megcsodálhassa a színházakat, bejárhassa a könyvtárakat a legkisebbtől a legnagyobbig. Megnézze a parlamentet, a múzeumokat, az egyetemeket, és kiismerje a város összes titkát.

Daniel csak bosszankodott a lány lelkesedésén. Az utak túl szélesek, az emberek túl sokan, és az épületek túl nagyok voltak. Ők a lóval olyanok voltak, mint a kacsák a céllövöldében. Akárhonnan figyelhették őket.

Charlotte vidámsága azonban egy kicsit őt is jó kedvre derítette. Tappancs ott rohangált körülötte, miközben a lány ide-oda szaladgált a széles járdán, és minden egyes épületet, szép ruhát, fát, bokrot, virágot, és csatornafedelet megcsodált. Minden vágya Párizs volt, ez tisztán látszott rajta.

Daniel fájdalmas fintorral az arcán belegondolt, mi lenne, ha egészen a városközpontig kellene menniük, és látná az Eiffel-tornyot, ami alig pár éves, és egész biztosan nem ismerte még; a Notre Dame-ot, és az egyéb monumentális épületeket. Estig nem lehetne elvonszolni őt onnan.

Szerencsére a ház, amit ő keresett, a gazdag arisztokrata lakónegyedben volt, nem messze innen. Daniel sokszor járt már Párizsban. Pontosan tudta, hol kell keresnie, elég volt néhány embertől útbaigazítást kérnie. A környéken sokan ismerték Jacqueline de Valbeautét. A nő okosan bánt a pénzével, és szigorúan megválogatta a barátait, de mindenkivel barátságosan és diplomatikusan viselkedett. Gyümölcsöző kapcsolatai voltak a politikusokkal és a befolyásosabb emberekkel, ő maga azonban tartózkodott mindenfajta hatalmi törekvéstől. A pénze egy részét adakozásra fordította, így a szegényebb rétegekben is sokan ismerték a nevét. Daniel emlékeiben is felderengett, hogy hallott már róla.

Azonban ahogy közeledtek, egyre inkább elfogta valami különös, frusztráló érzés. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy figyelik. Idegesen jártatta a szemét az ablakokon és az utcasarkokon, de semmi gyanúsat nem talált. Ennek ellenére sietősre fogta a lépteit, és maga mellé rendelte Charlotte-ot, aki duzzogva bár, de ott lépkedett szorosan mögötte.

Letértek a főútról, és befordultak pár mellékutcára. A többemeletes, díszes bérházakat lassan felváltották a gazdag villák a kisebb, de annál gyönyörűbb kertekkel. Charlotte-nak továbbra sem volt rá oka, hogy nyugton maradjon, amiért egy kicsit morcos lett.

Befordultak az egyik sarkon, és Daniel máris tudta, hogy baj van.

A sötét hajú, elegáns feketekabátos férfi ellökte magát a kerítéstől, és szivarral a szájában gúnyosan elmosolyodott. Arcának felső részét eltakarta széles karimájú, rongyossá hordott vászonkalapja, de az állán végighúzódó számtalan fehér heg úgy villogott a sötét bőrén, mintha direkt kifényesítették volna.

- Beppe!

Daniel megragadta Charlotte kezét, és maga mögé rántotta. Még mielőtt hátrafordult volna, már tudta, hogy bekerítették.

Merone emberei nagyon gyorsak, és észrevétlenek tudnak lenni, ha akcióba lendülnek, ezt többször is látta már. Az olasz maffia keze olyan messzire elér, amiről az átlagember álmodni sem mer, ő viszont régóta dolgozik nekik, és ismeri a módszereiket. De hogy ilyen hamar felfedezik a szökését, azt nem gondolta volna.

Követte volna őket valaki? Lehetetlen. Hiszen lovon jöttek, képtelenség, hogy bárki is utoléri őket. Viszont az a sok ember az utcákon…

Talán nem véletlen.

Őröket állított volna a városban, csak hogy őket figyeljék? Ennél azért jobban bízik benne a főnök. Mégis mi történhetett?

- Daniel, mi folyik itt? – suttogta rémülten, azonban a férfi nem válaszolt.

Mögöttük öt szakadt ruhás, izmos alak közeledett. Az utca túloldalán szintén állt egy csoport. Egymást közt beszélgettek, de a néhány kósza pillantásból Daniel tudta, közéjük tartoznak.

- Bolond vagy, Dany – mondta mély hangján a férfi. Sajnálkozva megcsóválta a fejét, és egy lépéssel közelebb jött. – A főnök nem akarta elhinni, hogy életben hagytad a lányt, hiába bizonygattam neki, hogy nem szabad bízni benned. Most meglátod, mi lesz, ha elárulsz minket – suttogta kárörvendően.

Tizenkét kéz emelte parancsszóra a puskát.

- Várj! – emelte fel a hangját Daniel. Az arca nyugodt volt, nem árult el semmilyen érzelmet. Charlotte ellenben görcsösen szorongatta a kezét, és olyan szorosan hozzábújt, hogy Daniel alig bírt lépni tőle. – Meggondoltam magam. Beszélni akarok vele. 

- Már túl késő, Dany! – vágta rá ingerülten, azonban nem adta ki a tűzparancsot.

- Még mindig én vagyok a főnök második embere, úgyhogy azt teszed, amit mondok! – mondta jegesen. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy teljesíti a parancsot. Ha a főnök azt az utasítást adta, hogy bármi történjék, meg kell halniuk, akkor már semmi nem segít. Viszont, ha másképp fogalmazott…

Még a kalapja ellenére is látszott a férfi arcán, hogy bosszankodik a történtek miatt. Dühösen töprengve forgatta a szemeit, és egy percig gondolkodott.

Az emberei még mindig felemelt kézzel, puskával, lövésre készen vártak a parancsára, de a tekintetükön látszott, hogy elbizonytalanodtak. Néhányan veszítettek magabiztos tartásukból, és lejjebb eresztették a kezüket. Néma pillantásokat váltottak egymással, és várták a parancsot.

Beppe keze ökölbe szorult az idegességtől.

- Vigyétek őket! – mordult fel hirtelen, az embereinek célozva, majd meglibbentette fekete kabátját, és sarkon fordult.

Még mielőtt Danielék bármit tehettek volna, durván zsákot húztak a fejükre, és a puska kemény végével leütötték őket.

Daniel lassan magához tért, és nemsokára a fejéről is lekerült a zsák.

A párizsi főhadiszálláson voltak. Azonnal felismerte a döngölt fapadlóról és a smaragdszín rózsás tapétáról. Ugyan olyan, amilyet a Fekete macskában is használtak az építéskor. A nagyteremben a bútorok itt is hasonlóak voltak, ők azonban egy sokkal kisebb, félreeső teremben voltak. A falat sötét kávészínűre festették, a bútorok finomabb kidolgozást, és sokkal több díszítést kaptak.

Előttük egy nagy, fekete íróasztal terpeszkedett, Don Merone mögötte ült egy magas támlájú székben. Két embere védelmezően közrefogta.

Daniel az asztal előtt állt hátrakötött kézzel, nagyokat pislogva a hirtelen jött fénytől. Mögötte egy újabb ember állt, fegyvert szorítva a hátához, így az arcát nem láthatta.

Charlotte nem volt a szobában.

- Csalódtam benned, Daniel – szólt megnyugtatóan mély hangján Merone. Alig észrevehetően a fejét csóválta, és lassan előredőlt a székben. Fekete szemével a férfit vizslatta.

- Hol van Charlotte, uram? – kérdezte kiszáradt szájjal, eleresztve a füle mellett a férfi mondandóját.

- A lány jó szolgálatot tesz majd nekünk – bólintott sejtelmes mosollyal. – Mégis meggondoltad magad?

- Elragadó örömlány lesz belőle – suttogta valaki a fülébe. Daniel arca rákvörös lett a méregtől, és amennyire csak az erejéből futotta, könyökével hasba vágta a háta mögött álló férfit. Az összegörnyedt a fájdalomtól, de továbbra is kitartóan vihogott a fülébe.

Merone egy percig nyugodt arccal szemlélte a történteket, és alig észrevehető mosolyra görbült a szája, amikor Daniel behúzott egyet az emberének. Ujjait töprengve egymásnak támasztotta, majd hátradőlt a székében.

- Engedjék el! – biccentett fejével Daniel felé.

Az emberei azonnal ugrottak a parancsra, és pillanatok alatt lecsattintották a kezéről a bilincset. Azután ugyanolyan kifejezéstelen arccal visszaálltak a Don mellé.

Daniel megdörzsölte a csuklóját, majd hátrafordult, és egy vigyorral még egyet behúzott Beppének. Elégedett mosollyal nyugtázta a halk reccsenést, ami az orrától származott, majd visszafordult.

- Köszönöm, uram – biccentett Merone felé.

- Tehát a lány mostantól nekünk dolgozik, és neked nem esik bántódásod – zárta le a témát. – Nem szívesen veszíteném el az egyik legjobb emberemet. Még ha ilyen meggondolatlan is, mint amilyen te vagy. Jobb lett volna, ha tőled tudom meg, hogy a lány még mindig él, és nem az embereimtől. Így elkerülhettük volna ezt a kis félreértést. Most elmehetsz! – tette hozzá, és az ajtó felé intett.

Danielt egy lökéssel a kijárat felé irányították, és kilépett rajta.

A gyéren megvilágított széles, piszkos, ablaktalan folyosón nyüzsgött az élet. Ez a folyosó kötötte össze az álcaként szolgáló kocsmát, és a párizsi alvilág – vagyis Merone főhadiszállását. Tolvajok és rablók jöttek-mentek lopott áruikat szállítva, képeket és ékszereket hoztak, bútorokat tologattak. Némely embereket magas, izmos férfiak őrizték; egyik-másik úr volt, a többi egyszerű koldus, és szegény ember. Néha felbukkant egy-egy nő is, a többségük általában ugyanolyan közönséges tolvaj, mint mindenki ezen a környéken. A sarkokban szemfényvesztők és boszorkányok csalogatták a közönséget trükkjeikkel.

Beppe végiglökdöste-böködte Danielt a folyosón, kerülgetve az embereket.

Ahogy a ki-be mászkáló aljanépet figyelte, támadt egy remek ötlete. Veszélyes volt, az igaz, de megmenthette vele Charlotte-ot. Még ha önmagát halálra is ítéli. Tisztában volt vele, hogy a Donnak véges a türelme és az iránta érzett jóindulata, de talán, ha szerencséje van, ezt a húzást még túléli valahogy.

Megtorpant a folyosó közepén, és Beppéhez fordult, aki még mindig vérző orrára szorította a kabátja ujját, és parázsló tekintettel meredt rá.

- Látni akarom Charlotte-ot! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- A főnök megtiltotta, hogy találkozz vele – torkollta le dühösen a férfi.

- Én szereztem őt nektek, tehát azt hiszem, jár nekem annyi, hogy én legyek vele először! – sziszegte az arcába.

Beppe olyan dühvel bámult rá, hogy Daniel azt hitte, itt helyben megöli. Végül vett egy mély lélegzetet, és az egyik hátsó ajtóra mutatott, majd orrát törölgetve elcsoszogott az ellenkező irányba, válogatott sértéseket motyogva maga elé.

Daniel azon nyomban a régi ajtóhoz ment, és bekopogott rajta.

Egy mélyebb női hang odabentről szabadot kiáltott, és a férfi benyitott a szobába.

A kis helyiség otthonosan volt berendezve, de mostanában csak öltözőnek használhatták. Női ruhák hevertek szépen összehajtogatva az ágyon és a fotel háttámláján, és egy fényes fa öltözőparavánra nedves törölközőt akasztottak. Az egyik fal mentén több szekrény is sorakozott, mindegyik tárva-nyitva.

Az ablak mellett egy aranyozott öltözőasztalka állt egy nagy tükörrel, ami teljesen különbözött a szoba kopottas berendezésétől.

A széken Charlotte ült egyenes háttal, beletörődő, nyugodt arca a tükörben Danielre tévedt. A szeme még egy kicsit piros volt, amiből rögtön látta, hogy nemrég hagyta abba a sírást. Világoskék tekintete ettől olyan volt, mintha világított volna.

A lány porcelánbőrére púdert szórtak, és bepirosítózták. Száján vörös rúzs, csillogó szeme még nagyobbnak tűnt a sötét szemfesték alatt.

Kis törékeny alakját csodaszép vörös csipkés, fűzős ruha fedte, ami szabadon hagyva a vállát és a nyakát, és hosszú selyemkesztyűben végződött.

Danielnek hatalmasat dobbant a szíve. Kétségkívül a leggyönyörűbb nő volt egész Párizsban.

A szobalány, aki mögötte állt, és a haját fésülte, szintén erről próbálta őt meggyőzni. Charlotte kifejezéstelen arccal hallgatta végig a bókokat, amikkel a nő próbálta őt felvidítani.

- Kérem, magunkra hagyna minket egy kis időre? – nézett a szobalányra Daniel, aki egy pillanatig értetlenül meredt rá, majd a szemében félelem villant, ahogy felismerte őt, és gyorsan kisietett a szobából.

Daniel bezárta utána az ajtót, és a lányhoz lépett.

Charlotte nem mozdult, de a szája remegett az elfojtott indulattól.

- Hazudott nekem! – csattant fel hirtelen dühvel a lány, és felpattant a székről, hogy a szemébe nézhessen.

- Kérem, hallgasson meg! – ragadta meg a kezét, de Charlotte dühösen elhúzódott tőle.

- Nem akarok semmit hallani! Tűnjön el innen, és ne érjen hozzám! – kiabálta fájdalommal a hangjában. A szemében mélységes gyűlölet és csalódottság ült, ami szinte égette Daniel arcát.

- Charlotte, kiviszem innen, csak maradjon csendben! – próbálta halkan megnyugtatni.

- Hagyjon békén! – rántotta ki a kezét a másikéból.

- Kérem, bízzon bennem!

- Micsoda? – háborodott fel a lány. – Ugyan miért bíznék magában?

- Mert segíteni akarok – mondta szemlesütve Daniel. Teljesen megértette a lány haragját és bizalmatlanságát, de ostoba lenne, ha nem hallgatna rá. Csak annyi kéne, hogy épségben eljuttassa Charlotte-ot a nagynénjéhez. Merone ott már nem merné bántani, hiszen egy nagyhatalmú előkelőségről van szó. – Kérem! Máshogy nem tud innen kijutni.

- Hazudott nekem!

- Igen, és megbántam. Bocsánatot kérek mindenért, de ha most nem jön velem, nem lesz másik esélye.

Charlotte mélységes gyűlölettel vizsgálta az arcát, de elbizonytalanodott.

- Kérem! Őszintén mondom, segíteni akarok – kérlelte halkan.

- Mit akar csinálni? – adta meg magát egy sóhajjal a lány, de továbbra sem enyhített utálkozó pillantásán.

Daniel válaszul az ablakhoz lépett, és kitárta.

A piszkos fal alatt a Szajna iszapos, zavaros vize hömpölygött a kövek körül.

- Már nekem is eszembe jutott, de nem tudok úszni – mondta durcásan a lány.

- Én tudok – vágta rá továbbra is a vizet szemlélve Daniel. Vajon mekkorát kéne ugrani, hogy a parti szikla ne verje szét őket?

- Ne! – húzta el a száját Charlotte. Daniel szemét forgatva magával húzta a lányt, és felsegítette az ablakpárkányra.

- Ezzel nem tudjuk őket lerázni. Egyből észreveszik a nyitott ablakot – nyafogta.

- Egyetértek – bólintott Daniel. – Háromra ugrunk. Egy…

- Nem lehetne…?

- Kettő…

- Nem akarok…!

- Három! – kiáltotta, és amennyire csak tudott, elrugaszkodott az ablakpárkánytól, magával rántva a sikító Charlotte-ot.

A jéghideg iszapos vízzel tele ment a szájuk és az orruk, szinte égette a bőrüket, és jó pár méter mélyen elmerültek benne.

Daniel olyan erősen szorította Charlotte kezét, hogy az ujjai kis híján elzsibbadtak. Pár tempóval a felszínre úszott, és átölelve a lány derekát, őt is kiemelte a vízből.

Charlotte vizet köpködött és alig látott az iszaptól. Kisöpörte az arcából a haját, és erősen belekapaszkodott Danielbe, hogy még véletlenül se kerüljön újra víz alá.

A folyó gyors sodrásával egy fél perc alatt elértek a közeli kikötőig, és kimásztak a vízből.

Csuromvizesen és jéggé fagyva szaladtak keresztül a városon. Szerencsére Daniel pontosan ismerte a környéket, és tudta, milyen helyeket kell messze elkerülni. Hintók mögött bujkáltak; utcasarkokon leselkedtek; sikátorokon és csatornákon futottak végig; mígnem a Jacqueline háza mögötti kis utcácskában lyukadtak ki. Charlotte nem ismerte meg a házat hátulról, így meg is lepődött, amikor Daniel egyszer csak megtorpant.

- Megjöttünk. – Charlotte nagy szemeket meresztett rá, majd szemügyre vette a házat, és elcsodálkozott. – Menjen be, mielőtt megfázik!

- Maga nem jön? – kérdezte óvatosan Charlotte. A férfi elmosolyodott, majd megrázta a fejét.

- Nekem most máshol van dolgom – sóhajtotta szomorkásan.  

Minden nehézség nélkül átemelte Charlotte-ot a kis kertkapun, ami zárva volt.

- Mi lesz magával? Megölik, amiért segített nekem? – kérdezte Charlotte.

- Őszintén, nem tudom – nevetett fel keserűen Daniel.

- Ugye találkozunk még? – ragadta meg apró kezével a férfi ingujját. Esdeklő pillantása mosolygásra késztette Danielt.

- Nem tudom, Charlotte.

A lány egy pillanatig elgondolkozva fürkészte az arcát, majd lesütötte a szemét.

- Köszönök mindent!

Egy kicsit magához húzta Danielt az ingujjánál fogva, majd lábujjhegyre állt, és egy apró csókot nyomott a férfi jéghideg arcára.

Finoman elhúzódott tőle, majd lehajtott fejjel óvatosan felnézett.

Daniel egy ideig kifejezéstelen arccal bámult maga elé, majd hirtelen szorosan magához ölelte a lányt.

Pár pillanat múlva, még mielőtt Charlotte bármit mondhatott volna, el is engedte, és ellépett a kaputól.

Ahogy átpillantott a válla fölött, látta, ahogy az utca végét elzárja egy dísztelen, fekete hintó. A kocsisa nem nézett se jobbra, se balra, mégsem mozdult az útból. Pár pillanat múlva kinyílt az ajtaja, és négyen szálltak ki belőle. Charlotte felismerte benne azokat az embereket, akik először, ugyanitt vártak rájuk. Kezükben most is puskát tartottak, de nem támadtak rájuk.

- Isten önnel! – suttogta a lány szemébe nézve, és választ nem várva hátat fordított neki, majd elsietett a hintó felé.

Charlotte bánatosan nézett utána. Szemében könnycsepp csillant.

Talán soha nem látja többé.

A szíve is majd' megszakadna belé, ha Danielt ezek után megölnék.

Mielőtt még beszállt volna a hintóba, Daniel utoljára visszanézett rá. Mosolygott.

Végül egy hosszú másodperc múlva elfordította a fejét, és eltűnt a szeme elől.

Örökre.

A férfiak beszálltak, a hintó egy zökkenéssel elindult, és elrobogott a házak takarásában.

Pár perc múlva – csak hallani vélte, vagy valóban? – elsült egy fegyver a távolban.

Charlotte meg se hallotta, ahogy mögötte kiáltások harsannak, és léptek közelednek az apró kavicsos úton.

Úgy nézett az utca vége felé, mintha szoborrá vált volna. Az az egyetlen kis dördülés mintha megállította volna számára az időt.

Nem lehet…

- Mademoiselle Valbeauté! – szólította meg hátulról egy rekedtes hang. Charlotte gépiesen megfordult, és szembenézett nagynénje öreg inasával.

A férfi zihált a futástól, máskor makulátlanul tiszta fekete felöltőjére, és ősz, hátrafésült hajába most levelek és ágak akadtak, ahogy sietségében keresztülvágott a kerten.

- Jöjjön be kérem, a nénikéje már nagyon várja! – Finoman megfogta Charlotte vállát, és maga mellett tartva elindult vele a ház felé.

Jacqueline épp akkor sietett ki a bejárat előtti világos kis teraszra, amikor a lány lépkedett felfelé a lépcsőn. Ahogy a nő kortalan, gyönyörű arcába nézett, rögtön a felszínre tört az összes addig elnyomni próbált érzelme.

Sírva a karjaiba vetette magát, és szorosan átölelte. A nő finoman megsimogatta a hátát.

- Hát hazaértél végre…