A hangárban sorfalat álló katonákon nyugtalanság lett úrrá. Lassan mindegyikük előkészítette a fegyverét, csak a biztonság kedvéért. Azonban senki sem szerette volna, hogy harcra kerüljön a sor. Ugyan még soha senki nem próbálkozott innen kiszökni, nincs olyan elmeháborodott, aki neki merne támadni kétszáz felfegyverzett őrnek. De ennél a fogolynál nem lehetett tudni. Ő nem olyan volt, mint a többi félig, vagy teljesen őrült gyilkos. Neki igenis van esze, ő tud számítani, tud harcolni, tud ölni. Ahol ő megjelenik, ott elszabadul a pokol, habár megesküdött rá, hogy soha nem fog bosszúból cselekedni. Megtagadta mesterét, hazáját, még a saját családját is elhagyta. Neki már mindegy, hogy élnek-e vagy halnak. Mindenki szerint egyszerű gyilkos lett, semmi több.
A katonák sora mögött, egy kissé megemelt pódiumon egy szigorú tekintetű férfi állt. Fekete egyenruháján számtalan fényes kitüntetés díszelgett, mindenkinek elárulva ezzel magas rangját. Szemeit a nagykapura szegezte, homlokán izzadságcsepp csillogott. Még rajta is erőt vett az általános feszültség, ami az egész társaságot sújtotta. A csendet végül a rádió recsegő hangja törte meg.
- A hajó készen áll az átadásra.
- Értettem – válaszolta a parancsnok. – Kaput kinyitni!
A hatalmas acél bejárati ajtó egy halk sóhajjal megadta magát az utasításnak, és csigalassúsággal nyílni kezdett. A közepén függőlegesen megjelent egy fekete csík, ami folyamatosan szélesedett, végül a külső szemlélődő megpillanthatta egy igazi fogolyszállító űrhajó belsejét. A falak teljesen csupaszok voltak, és titánium bevonatot kaptak a legjobb biztonság érdekében. A katonák jelenléte itt is állandó volt, a felfegyverkezett őrök most egy hatalmas fémládát vettek körül. Az oldalán és a szélein zárak sorakoztak, és egy kis szellőzőnyílást is fel lehetett fedezni a tetején. Az egyik férfi most odalépett a dobozhoz, elővett egy kis kulcsot, és a legutolsó zárba illesztette. A teremben mindenki megszorította a fegyverét, és feszülten figyelték az eseményeket. A fémláda elülső oldala hirtelen megrázkódott és a földre csapódott, puskalövés erejével szakítva meg a halálos csendet. Az árnyékból kilépett két megtermett őr. Egyik kezükben fegyver, a másikban egy vastag lánc csörgött. Nem tettek meg négy lépést sem, amikor a lánc megfeszült, és a férfiak megtorpantak, majd türelmetlenül megrántották a súlyos bilincs végét, azonban az továbbra sem engedett. A doboz sötétjében ekkor felvillant egy kis kék fény, amit rögtön egy dühös morgás, és lánccsörgés követett. A két első őr végre elindulhatott, a nyomukban pedig kilépett a hírhedt rab, akit már több mint öt éve hiába kerestek.

A teremben minden tekintet rászegeződött, még a parancsnok is összeszűkült szemmel figyelte az események folyását. A fogoly megérkezett. Még az a ruha volt rajta, amit az elfogásakor viselt, onnan egyenesen idehozták. Bármilyen tárgyalás fölösleges lett volna, hiszen egyértelmű volt a döntés. Egy gyilkosnak bűnhődnie kell. Egy combig érő bőrmellény, alatta pedig egy rövid ujjú szürke lenvászoning volt rajta. A homlokán egy fekete kendő, derekán vastag öv, mindkét kezén erős, ujjatlan bőrkesztyű, alatta a kötés már véres volt. Szürke nadrágja a térdéig ért, de már az is szakadt, és megviselt volt. Ruhája nagy részét beborította az acélból készült kényszerzubbony, amihez a láncok voltak kapcsolva. A szájára egy külön erre a célra kifejlesztett maszk volt erősítve, és ez meggátolta a kommunikációt mindenkivel, aki csak a közelébe mert menni. A lábán a fekete kötés véres és szakadt volt, akárcsak a bőrből készült szandálja. Szénfekete haja kócosan lógott az arcába, félig eltakarva azt a nagyközönség elől. Teljesen kifejezéstelen képet vágott, egyedül a sötét, acélos tekintet pásztázta dühösen az embereket. A szeme körül sötét karikák éktelenkedtek. Fehér bőre most koszos és véres volt, arcát számtalan sebhely csúfította. Mindezek ellenére nem volt csúnyának mondható, inkább különleges.
Eközben egy másik őr kilépett az űrhajóból, és átnyújtott egy hosszú dobozt a parancsnoknak.
- A fegyvere – jelentette. – Veszélyes kard, és meglehetősen furcsa. Eddig nem tudtunk rájönni, hogy kell kezelni.
- Köszönöm. Majd mi kiderítjük – mondta, és átvette a férfitól a bíborszínű dobozt.
- A többi fegyver még hajón van. Kívánja azokat is megnézni?
- Ha szükséges, akkor igen.
- Mind ősrégi technikájú. Dobócsillagok, tőrök, füstbombák, és hasonló.
- Rendben. Hozza őket az irodámba!
A fogoly hirtelen rászegezte a tekintetét, és dühös léptekkel elindult felé. Az őrök villámgyorsan összeszűkítették a sorfalat, az őt terelő négy katona pedig rántott egyet a láncon, visszafordítva a rabot az eredeti útvonalra. Most nem ellenkezett, kelletlenül bár, de folytatta a lassú menetelést, a szemét azonban továbbra sem vette le a parancsnokról.
A hangárból egy kivilágított folyosóra értek. Az őrök itt is jelen voltak, sorakozva álltak a falak mentén, élő sziklafalat alkotva az érkezők körül. Akit ide egyszer behoznak, az nem szabadul soha. Innen nem lehet megszökni. Őrök mindenhol, akik csak egyetlen rossz mozdulatra várnak, és véged van. A rab szemében megszűnt a düh, már nem ellenkezett, csendesen lépkedett vezetői között. Beletörődött a sorsába. Képtelenség megszökni. Csak folyosók, és biztonságiak ezrei. Képtelenség…
A folyosó után következett egy sor újabb, ugyan olyan nyirkos, és hideg. Azután vagy tíz emelet liftezés lefelé. A felvonó is ugyanúgy be volt biztosítva, mint az összes többi hely ebben az átokverte börtönben. A sarkokban egy tucat kamera, és persze rengeteg őr. A következő helyiség már kicsit szélesebb volt, a lámpák fénye csak a közepét világította meg. A fogoly egy kicsit jobbra fordította a fejét, és a sorfal mögött megpillantotta az elítéltek celláit. Mindegyikben sötétség volt, a rabok a sarokban ültek reményvesztetten. Némelyik felemelte a fejét az új jövevény érkezésére, pár pillanatig nézte, aztán újra zavaros gondolataiba süllyedt. A többségük azonban csak nézett maga elé, és nem mozdult. Tökéletes emberi roncs volt az összes. Nekik már megváltás lett volna a halál, de erre a helyre még az sem tette be a lábát, csak ha már muszáj volt. Akkor azonban rengeteg lelket magával vitt, járvány, és egyéb gyilkos módszerek formájában. A fegyencek arcát nem lehetett látni a sötétségtől, de talán jobb is volt így.
A menet hirtelen megállt az egyik cella előtt. Az ajtaja tárva nyitva volt, odabent nem már nem volt senki. Tehát ezt fogja megkapni. Ez a sötét lyuk lesz az új otthona. Az őrök bevezették a zárkába, három kiment, majd becsapták az ajtót. Az utolsó, aki bent maradt vele, elővett egy kulcsot az övtartójából, és kikapcsolta a szájzár hátulját, ami hangos koppanással a földre esett. Azután a hatalmas bilincshez lépett. Öt perc múlva az utolsó zár is kattant, és az őr levette róla a súlyos fémet, majd kiment. A fogoly, mivel már nem tartotta semmi, megsemmisülten a földre rogyott. A távozó őr még vetett rá egy gonosz pillantást.
- Szokj hozzá a helyhez, itt fogsz elrohadni! - röhögte, majd hatalmas csattanással rázárta a cellaajtót, talán örökre.
Az őrök többsége lassan távozott, az élet újra a jól megszokott halálos reménytelenséggé vált. Az új lakó csak ült a földön, lehajtott fejjel. Tehát mindennek vége, tényleg itt fog meghalni. Nem ô nem tud itt élni, meg kell szöknie! De nem lehet. Muszáj, ezt nem fogja kibírni. De nem lehet megszökni, még soha senkinek nem sikerült. Már azt sem tudja merre hozták be. Az egész börtönbolygó egy hatalmas labirintus, tele őrökkel. Márpedig ô akkor sem fog itt meghalni, hisz csak huszonhárom éves, még előtte az egész élet! Nem fog megőrülni, nem lesz olyan, mint ezek az élőhalottak! Nem… túl fogja élni, túl kell élnie… ki fog szabadulni…
- Ne is törődj vele, ez egy szadista állat – suttogta egy halk hang. A fogoly egy kicsit megemelte a fejét, jelezve, hogy figyel. A folyosó másik oldalán, a szemközti cellában a rab kihajolt a fényre. Hosszú szőke haja volt, a bőre viaszfehér, az arca beesett és ráncos, de mosolygott.
- Hogy hívnak? – kérdezte halkan, de nem érkezett válasz. – Én Joe vagyok. Egyszerű név, de legalább ez az enyém – sóhajtotta, majd mivel látta, hogy fogolytársát nem érdekli a beszélgetés, inkább gondolataiba merült.
- Te mért kerültél ide? – szólalt meg hosszú idő múlva, a választ azonban most is hiába várta.
- Ha nem beszélsz, előbb utóbb elmegy a hangod. Aztán megőrülsz – mondta sóhajtva.
- Semmi közöd a dolgaimhoz! – morogta a másik. A hangja teljesen rekedt volt, szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy férfi vagy nő beszél. Itt végül is mindegy volt, mindenki külön zárkát kapott, senki sem volt kivétel. Mindenki ugyanannyit ért, gyilkos és bűnöző volt mind.
- Az előző lakó is ezt mondta, amikor először beszélgettünk. Akinek a cellájába kerültél. Szegény fickó, pedig a végére már egész jó barátok lettünk. Egy hete halt meg – mondta szomorúan.