A folyosón mozgás támadt, az eddigi őrök elmentek, de természetesen jöttek mások.
- Mindjárt reggel van – jelentette ki vidáman Joe. – Jön a reggeli. Remélem nem megint olyan moslék lesz, mint tegnap. Persze moslék lesz, de a tegnapi az kifejezetten rossz volt – mondta csevegő hangon.
- Nem tudod befogni?! – reccsent rá az új rab. A szőke elnézően csóválta a fejét, mint ahogyan a fegyelmezetlen kisgyerekekre néz a nevelőjük.
- Már megmondtam. Ha nem beszélsz, megőrülsz. Én nem akarok megőrülni, hát te? Nem akarok olyan lenni, mint ez a sok szerencsétlen, akik már azt is elfelejtették, hogy érdemes-e élni egyáltalán. Én tudom, hogy van még remény, hogy egyszer kiszabadulhatok innen, és hazamehetek! – mondta csillogó szemekkel. – Te nem akarsz hazamenni?
- Nekem nincs hazám.

A másnap reggel ugyan olyan kilátástalanul köszöntött rájuk, mint a tegnapi. Sötét hétköznapok, remény nélkül. Az őrök fáradtan pihentek a székeiken, de éberségük egy pillanatra sem lankadt. Itt nem voltak ablakok, ez a rész a börtönbolygó szívében volt, a rabok csak az őrségváltásokból következtethettek a napszakra. Már ha egyáltalán érdekelte őket, hogy este van vagy reggel, ugyanis a többségük teljesen érdektelen volt ebből a szempontból. Csak Joe követte mindig a napokat, volt egy kis naptára a cellája oldalán, amit ô maga készített.
- Alszol? – szólt át a szemközti zárkába a szőke vigyorogva.
- Már nem – morogta a kérdezett bosszúsan.
- Elárulod végre, hogy hívnak? Már egy hete kérdezem.
- Általában Feketetűzként ismernek. – Joe-nak elkerekedett a szeme, és még a száját is eltátotta.
- Te vagy Feketetűz? - suttogta csodálkozva. – Öregem, te vagy a példaképem! – vágta rá vigyorogva.
- Hogy tudtál ennyi ideig szabadlábon maradni? Megöltél, nem is tudom… kétszáz embert, és öt évig húztad! Mi is a keresztneved? Astral? – kérdezte vidoran. A másik bólintott.
- Hát, lehet, hogy ez egy hülye kérdés, de te nő vagy? Mert az újságokban nem említették, és a képeken elég lányos arcod van… úgy értem vékony vagy, meg minden… - magyarázkodott zavartan.
- Igen, nő vagyok. Hagynál végre aludni? – morogta rekedten. Visszahúzódott a cella sarkába, és összekuporodott. Nem is tudta mennyi idő telt el amióta behozták. Ô hónapoknak érezte, de sejtette, hogy csak egy-két hét lehet. Idebent sokkal lassabban telik az idő, ugyan olyan az összes nap, nem csoda, ha az ember összezavarodik. Behunyta a szemét, és próbált visszaaludni. Amióta itt van, először fordult elő, hogy álmodott valamit. Próbálta felidézni a képeket, de azok halvány füstcsík módjára kúsztak ki az emlékezetéből. Hatalmas sötétség volt. Igen, erre tisztán emlékszik. Egy űrhajó, és egy óriási robbanás. Meg furcsa emberek. A kinézetüket sajnos már nem tudta felidézni…
Hirtelen egy hatalmas csattanásra ébredt. Kinyitotta a szemét, de nem látott semmit, úgyhogy inkább megint becsukta. A mesterétől megtanulta, hogyan tud sötétben harcolni, hogyan következtethet a tárgyakra a hangok visszaverődéséből.
A folyosón hatalmas kavarodás volt. Az őrök egymásnak kiabáltak, valami ismeretlen nyelven. Mivel egyetlen rab sem értette mit mondanak, inkább hagyták őket, és aludtak tovább. Később aztán megtudták mekkora hibát követtek el ezzel. Astral óvatosan felállt, és a rács elé sétált. Elszokott a járástól, egy hétig folyamatosan ült, vagy feküdt, de most nagyon jólesett neki ez a testmozgás. Fogalma sem volt mi történik odakint. Az egyik őr odalépett a cellája melletti szűk falrészhez, ahol a zárakat irányító berendezés volt. A lány figyelmét azonban nem kerülte el, hogy eközben a ruhája ujja véletlenül hozzáért a rácshoz, aminek meg kellett volna ráznia, ugyanis áram volt bele vezetve. Astralnak volt már egy ilyen kellemetlen élménye, rögtön a második nap. Utána alig bírta használni a jobb karját.
De ezek szerint ez most nem működött. Áramszünet lehet? Hogy lehetséges ez egy börtönben? A lány agyába üstökösként robbant be a menekülés lehetősége. Ha nincs áram, nem működnek a zárak sem! Most, vagy soha, nincs túl sok ideje. Megragadta a cellaajtót, és finoman lökött rajta egyet. A zár halkan kattant, az ajtó pedig kitárult. Rögtön a felvonó irányába fordult, de ekkor eszébe jutott az az idegesítő Joe. Hiába, nem hagyhatta itt. Sóhajtva visszafordult, bár tudta, hogy ezt a döntését még meg fogja bánni. Villámgyorsan a cellájához futott, közben gondosan ügyelve rá, hogy senki ne vegye észre. Egy gyors mozdulattal feltépte a rácsot, és beugrott a zárkába. Joe a földön feküdt, és látszólag mélyen aludt. Astral megfogta a csuklóját, és húzni kezdte az ajtó irányába.
- Kelj fel! Megjött a reményed, ne szalaszd el! – kiáltotta a fülébe. Ekkora hangzavarban úgy se hallotta senki más. A férfinek rögtön kipattant a szeme, és zavarodottan körbenézett.
- Úristen, megvakultam?! – kérdezte kétségbeesetten.
- Gyerünk már, te bolond! – kiáltott rá a lány. Joe döbbenten meredt rá, és gyorsan felpattant.
- Hogy kerülsz te ide? Mi folyik itt? – kérdezte zavarodottan. Astralnak lendületből sikerült egy jó nagy pofont lekevernie neki, amitől végre magához tért.
- Tűnjünk innen! – suttogta csillogó szemekkel.
- Ezt mondom én is – morogta a lány, és kiugrott a folyosóra, magával húzva a szőkét. Természetesen Astral haladt elöl, ô sokkal gyorsabb volt, mint elcsigázott társa, és nem utolsó sorban tudott tájékozódni a teljes sötétségben is. Ügyesen kerülgették az őröket, a lánynak útközben sikerült észrevétlenül ellopnia az egyik fegyverét. A felvonóhoz érve egy rúgással beszakította az ajtót, de megtorpant.
- Hol van a főnök irodája? – fordult a férfihoz.
- Van egy lépcső, ott jobbra. Azon kell felmenni – mondta gyorsan, és a mondott irányba mutatott. Astral nem habozott, rögtön elindult arrafelé. A lépcsőházban is rengeteg volt az őr, de ez nem jelentett akadályt. Cikázva rohantak fel közöttük, egészen addig, amíg véget nem ért a lépcsősor.
- Fent vagyunk… a peremen – lihegte Joe. – Itt balra, és a bőrborítású ajtó lesz az. – A lány rögtön elindult arra, de alig tettek pár lépést, amikor hirtelen pislákolni kezdtek fölöttük a lámpák.
- Futás, visszajött az áram! – kiáltotta kétségbeesetten a férfi. Mindketten rohanni kezdtek a folyosó vége felé, Astral berúgta a kétszárnyú ajtót, és célzott. A következő pillanatban a börtönigazgató holtan rogyott össze, a homloka közepéből szivárgó vér beszennyezte a milliókat érő perzsaszőnyeget, ami az egész irodát borította.
- Micsoda sznob – fintorgott Joe, miközben körülnézett a helyiségben. A polcokon tucatjával álltak a drágábbnál drágább csecsebecsék, és a bútorok is jelentős összeget értek. Astral az egyik vitrinhez lépett, és kitárta az ajtaját. A szekrény csordultig volt az elkobzott fegyverekkel. Villámgyorsan kipakolta az egészet, Joe-nak odadobott egy kisebb tőrt, meg pár apró bombát. A kardja dobozát is megtalálta a legtetején, egy bársonydobozban. Nyilván az igazgató el szeretett volna dicsekedni vele. Felnyitotta a tartót, és kiemelte belőle a gyönyörű fegyvert. Egészen különleges volt, rajta kívül nem sokan tudtak vele bánni. A markolata középen volt, a két végéből pedig egy-egy zöld színű lézernyaláb tört elő halk zümmögéssel, amikor megnyomta rajta a rejtett kis gombot. A fény olyan erős volt, hogy szinte mindent keresztülvágott. Kevés olyan anyag volt, ami ellenállt neki. A lánynak is sokáig tartott, amíg megtanult vele bánni, és most végre visszatehette a megszokott helyére a gyönyörű fénykardot.
- Hol vannak a parancsnokok hajói? – fordult a férfihoz.
- Mutatom az utat, gyere! – rikkantotta vidáman. Kirohantak az irodából, és Joe vezetésével elindultak a folyosók labirintusán.
- Itt nincsenek őrök? – kérdezte futás közben Astral.
- A parancsnokoknál? Minek? Ők nem akarnak megszökni – nevetett a szőke. Ahogy befordultak a következő sarkon, hirtelen hangos szirénaszó hasított a levegőbe.
- Észrevették, hogy eltűntél – vonta le a következtetést Joe. – De nem baj, itt is vagyunk! – mondta, és kitárta az előttük álló hatalmas ajtót. A bent álló őrök azonnal feléjük fordultak, és amikor meglátták a ruhájukat, rögtön tüzelni kezdtek. A szőkét el is találta egy lövedék, valahol a válla tájékán. Astral nem habozott sokat, előkapta a kardját, és cikázva elrohant az első őr mellett a csoport felé, aki egy pillanat múlva már fej nélkül hanyatlott a földre. A hússzoros túlerő ellenére a lánynak röpke fél perc alatt sikerült végeznie minddel, úgy, hogy közben egyetlen kis vágást szerzett a bal térde fölé. Visszaszaladt Joe-hoz, és őt támogatva elindultak a legközelebbi hajó felé.
- Menj fel, és indítsd be! Mindjárt jövök! – kiáltotta a férfinek, aki bólintott, és bemászott a sötétkék űrhajóba.