Astral elővett néhány minibombát, amit a szekrényben talált, és minden egyes hajó alatt elhelyezett egyet. Úgy sejtette, hogy kis méretük ellenére mégsem olyan gyengék. Akkor nem tárolta volna őket az igazgató a kardjával együtt. Amikor végzett, a hangár ajtajában már megjelentek az első őrök. Villámgyorsan beugrott a kék űrhajóba, Joe mellett elhelyezkedett a vezető ülésben, és felemelte a hajót. Nem volt túlságosan gyakorlott pilóta, de mestere szerint tehetséges volt. Irányba fordította a hajót, ami ez esetben a hangár zárt ajtaja volt.
- Ha szólok, megnyomod ezt! – mondta, és átadott a szőkének egy kis távirányítót, egy nagy piros gombbal. Ô maga bekapcsolta a rakétákat, kirobbantotta a hangárkaput, és a keletkező légnyomáskülönbség rögtön kiszippantotta őket az űrbe.
- Most! – kiáltotta. Joe rácsapott a piros gombra. Nem történt semmi.
- Nem működik – mondta kétségbeesetten a férfi, és megnyomta még egyszer a kapcsolót. Megint semmi. Mögöttük kiözönlöttek az űrbe a parancsnoki hajók.
- Mindegy, akkor megpróbálom lerázni őket valahogy – morogta dühösen Astral. Találomra bepötyögte a koordinátákat, és hiperűrsebességre kapcsolt. A csillagok megnyúltak körülöttük, a sötét börtönbolygó azonnal eltűnt. Nem úgy, mint az üldözők űrhajói, ugyanis azok továbbra is szorosan a nyomukban voltak. Pár perc múlva kiértek a hipertérből, egy ismeretlen helyen. Nem messze tőlük egy apró bolygó fényei világítottak, de ezen kívül semmi nem volt ott. Az űrhajós térkép szerint ez volt a Dantooine, egy elenyésző lakos számú kisbolygó, ami a Köztársaság védelme alá tartozott, és a Krath-börtön katonái nem léphettek a felszínére. Azonban lassanként az őrök hajói is megérkeztek, és tüzelni kezdtek. Astral legjobb képessége szerint kerülgette a lövedékeket, de az egyik eltalálta az oldalszárnyat, ami füstölni kezdett. A lány a bolygóra nézett. Joe követte a tekintetét, és már tudta mi jár a fejében.
- Visszamegyünk a börtönbe, vagy meghalunk? – kérdezte.
- Azt hiszem, a másodikat választom – mondta vigyorogva a szőke.
- Reméltem, hogy ezt mondod. – Astral egy éles kanyarral jobbra fordította az űrhajót, és egyenesen a kis égitest felé tartott. Üldözőik lelassítottak, majd megálltak. Ide már nem követhették őket.
A hajó amint beért a légkörbe, hevesen rázkódni, és forogni kezdett. A lány megpróbálta egyenesbe hozni, de alig bírta felemelni a kezét a székből, teljes súlyával az üléshez nyomódott, akárcsak a társa. A műszerek mintha egy csapásra megbolondultak volna, szirénázni és villogni kezdtek. Az irányítás teljesen csődöt mondott, zuhanni kezdtek a föld felé.
- Mi történt? – kérdezte Joe, túlkiabálva a zajt.
- Leszakadt az oldalszárny! Nem biztos, hogy le tudom tenni! – kiáltotta Astral. Megpróbálta irányban tartani a kormányt, de az továbbra is vadul rázkódott. Lassan kibontakozott előttük a táj. Ha nem lett volna vészhelyzet, nyilván megálltak volna megcsodálni a gyönyörű kilátást. Balra a tenger csillogó habjai, a széles homokos part, jobbra pedig az élénkzöld, virágokkal teli lankás domboldalak. A hajó egyenesen a tenger felé száguldott, koromfekete füstcsíkot hagyva maga mögött az égen. Astral minden erejét összeszedve egy utolsót rántott a kormányon, az arca elé kapta a kezét, és lehajolt. Így az űrhajó nem a tenger hullámaiba, hanem a homokba csapódott. Az ütközéstől a lány elvesztette az eszméletét, de pár perc múlva magához tért. A vezetőfülke teljes egészében darabokra tört. A vezérlőpultból füst szállt fel, a hajó eleje már lángolt. Az ülés, amibe az imént még kapaszkodott, most kettéhasítva hevert közvetlenül mellette. Jobbra nézett, Joe előrebukva feküdt az irányítópult darabjain. Astral összeszorított foggal odamászott hozzá, megfogta a vállát, és a hátára fordította. Hogy a következő pillanatban ijedten hőköljön hátra. A férfi arca a felismerhetetlenségig szétroncsolódott, és véres volt. A mellkasán mély seb tátongott.
- Szóval meghalt – suttogta maga elé. Levette a fejéről a fekete kendőt, és letakarta vele az arcát. Másra nem volt ideje, a motorház hirtelen belobbant, és a kabint elöntötte a füst. Ha nem akart megfulladni, azonnal ki kellett menekülnie innen. Nagy nehezen lábra állt, és kilökte az ajtót. Kiugrott a homokra, de még mielőtt földet ért volna, az űrhajó felrobbant, az ereje pedig méterekre repítette.
Most már megmozdulni sem tudott, és nem is akart. Csak feküdt arccal a puha homokban. A jobb lába legalább két helyen eltört, kificamodott a bal válla, sajgott a háta, egész testét sebek borították, és vérzett a szája. Lassan lehunyta a szemét, és várta a halált, vagy a tudattalanság csodálatos érzését.
Helyettük azonban csak újabb fájdalom jelentkezett, ezúttal a hátában. Valaki ugyanis megfordította. Hunyorogva próbálta kideríteni, hogy ki merte megzavarni a haldoklását, de csak árnyakat látott.
- Talán vannak még túlélők – mondta egy hang.
- Ô még él – mondta egy másik.
- De már nem sokáig. Nézd csak meg a sérüléseit.
- Nem hagyhatjuk itt, hiszen súlyos sebesült – jelentette ki egy újabb. Végre egy normális ötlet, gondolta Astral.
- Úgy érted vigyük el az ősanyához?
- Még nem tudom. De mindenképpen segítenünk kell rajta.
- Egyetértek. Hozok egy hordágyat. – A hangokból ítélve öten voltak, négy férfi és egy nő. Egyikük elsietett a dombok irányába, hárman a romok közt kezdtek kutatni újabb túlélők után, egy pedig ott maradt mellette.
- Kik… kik vagytok? – hörögte a lány. Alig lehetett hallani, de nem tudott hangosabban beszélni. Érezte, ahogy átjárja a testét a fájdalom, mintha belülről akarná szétszaggatni. Ezt nem fogja sokáig bírni.
- Nyugodj meg, biztonságban vagy – mondta kedvesen a nő.
- Mindjárt… meghalok. Már nem… alig érzem a fájdalmat – suttogta hangtalanul. A tagjaiban valóban megszűnt az összes kínszenvedés, már nem érzett semmit. Ha ez a halál, akkor azt hiszem szeretek meghalni, gondolta megkönnyebbülten. A látása még jobban elhomályosult, már semmit sem érzékelt a külvilágból. Hirtelen megszűnt a testét lehúzó erő, olyan súlytalannak érezte magát, mint a szabad szellő. A feketeség vakító fehérré változott, ő meg csak repült, el a szenvedéstől, kíntól, fájdalomtól. Maga alá nézett, és csillogó hullámokat látott, körülötte esőfüggöny volt. De ez nem olyan szomorú zápor volt, mint a földön. Az egész szürke volt, mégis reményteli. A cseppek között apró szivárványok játszottak a fényben, varázslatossá téve az egészet. Aztán az eső ritkulni kezdett, majd végleg eltűnt, láthatóvá téve a fehér partokat, és egy csodálatos, távoli országot. A lány pehelykönnyen ért földet az üde zöld, puha fövenyen, ahol már üldögélt két alak, és látszólag rá vártak. A testét még mindig súlytalannak érezte, és még csak most vette észre, hogy a szakadt, véres öltözete helyett egy csillogó hófehér, hosszú ruha van rajta. A két alak vidáman integetett neki. Ahogy közelebb ért, egyikőjüket már fel is ismerte, de nem akart hinni a szemének. Kathlen volt az, a húga. Derékig érő, aranyszőke haja, és mosolygós, mindig vidám arca ugyan az volt, mint tíz évvel ez előtt.
- Szóval te is meghaltál – mondta mosolyogva, és végignézett rajta. – Egész jól festesz.
- Hogy lehetséges ez? – kérdezte döbbenten a lány.
- Örülök, hogy te is itt vagy. A föld után ez a hely maga a mennyország – mondta mosolyogva a másik alak. Hosszú szőke haja, és kék szeme volt, és vagy egy fejjel magasabb volt Kathlennél.
- Te ki vagy? – kérdezte csodálkozva Astral.
- Hát Edwin – vágta rá nevetve. – Vagy mondjam inkább azt, hogy Joe? – tette hozzá, látva a lány értetlenkedő arcát.
- Joe? De hát te… te sokkal öregebb voltál, vagy ötven éves – motyogta döbbenten Astral.
- Nem voltam több harmincötnél. De ez a hely mindenkit visszafiatalít. Egyszerűen elmondhatatlan! Mondjuk te semmit sem változtál, ahogy elnézem.
- Szóval ti mind meghaltatok? – kérdezte a lány halkan.
- A saját szemeddel láttad. De én mondom neked, ez csodálatos érzés – mondta mosolyogva Edwin. – Örülök, hogy itt lehetek.
- De akkor most mégis éltek nem? Vagyis élünk, merthogy én is itt vagyok…
- Ez az élet a halál után – mondta mosolyogva Kathlen.
- Élni a halál után? – motyogta maga elé a lány. – Hát ez… nem is olyan rossz.
- Nem – mosolygott Edwin. Astral közelebb lépett hozzájuk, hogy megölelhesse őket, de a karja átsiklott a testükön. Ijedten végignézett magán, és látta, hogy a teste halványulni kezd.