- Mi történik?
- Úgy tűnik, még nincs itt az ideje, hogy meghalj. Vissza kell térned a földre – mondta szomorú mosollyal Kathlen.
- Nem akarok! Itt akarok maradni veletek! – kiáltotta kétségbeesetten a lány, és próbált visszamenni hozzájuk, de valami láthatatlan erő egyre csak húzta magával a tenger felé, ahonnan jött.
- Vigyázz az életedre, mert abból nincs másik! Mi viszont mindig itt leszünk, akármikor jössz… - hallotta még húga hangját a távolból, aztán újra az esőben találta magát. Még utoljára kinyújtotta a kezét feléjük, aztán érezte, ahogyan a lelke visszaszáll a testébe. Újra érezte a gravitációt, amint mágnesként húzza vissza a földre, ahonnan nem olyan régen távozott. Ezzel együtt a fájdalom is visszatért, lüktetett a feje, és ólomsúlyúnak érezte minden tagját. A homlokán valami nedves volt, de nem volt ereje felemelni a kezét, hogy kitapogathassa mi az. Tompán érzékelte a külvilágot, a körülötte lévők beszélgetését hallotta ugyan, de nem tudta felfogni miről beszélnek. Nem akarta kinyitni a szemét, vissza akart menni Kathlenhez, abba a világba, ahol minden gyönyörű volt, ahol nem ismerték a fájdalmat, a fáradtságot, a keserűséget…
Helyette itt van ezen a helyen, amit nem is ismer, ezekkel ez emberekkel, akik tulajdonképpen visszarángatták ide, akik megmentették az életét. Ez aztán egy kicsit kíváncsivá tette. Kik lehetnek ezek? Biztosan nem ellenségek, akkor hagyták volna meghalni. Megpróbált visszaemlékezni a robbanás utáni pillanatokra, de a gondolkodás egyelőre még fejfájást okozott neki. Lassan kinyitotta a szemét, elég homályosan látott. Az első dolog, amit megpillantott, egy félhomályos mennyezet volt. Tehát egy házban van. A körülötte lévők beszélgetése hirtelen megszakadt, ő pedig villámgyorsan becsukta a szemét.
- Kezd magához térni – mondta boldogan egy hang.
- Hála az égnek. Már azt hittem nem sikerült a műtét – válaszolta egy nő. Astral felismerte benne azt, aki ott maradt mellette, amikor a többiek elmentek átkutatni a roncsokat. Megmozdította a kezét, hogy kitapogathassa azt a tőrt, amit még az igazgató szekrényéből vett vissza. Ugyan ők tényleg megmentették az életét, de a szándékukat még mindig nem ismerte, nem ártott az óvatosság. Igen ám, csakhogy a kés nem volt a helyén. Sőt, egyik fegyverét sem érezte magán. A kardját általában az övre csatolva hordta, most azonban csak a puha ágyat érezte maga alatt. Nem volt más választás, valahogyan ki kellett őket kérdezni. Azt nem nagyon hitte, hogy maguktól elárulnak neki mindent, amire kíváncsi. Még volt egy lehetősége, ha nem öltöztették át, a dobócsillagoknak a helyén kellett lenni. Elkezdett mocorogni, és boldogan vette tudomásul, hogy egy ezüst fémpenge belehasított az oldalába. Vagyis a helyükön voltak. Hallotta, ahogyan az idegenek körülállták az ágyát, és kíváncsian beszélgetnek. Megfeszítette a karját, érezte, ahogy visszatér az ereje. Nem akarta megölni őket, és a fal nem volt olyan messze, éppen kapóra jött. Most, vagy soha.
A következő pillanatban egy hátra szaltóval felugrott az ágy mögötti falra, közben előszedte a maradék dobócsillagokat, célzott, és két sorozatban elhajította az összeset. Az idegeneknek még megijedni sem volt idejük, olyan váratlanul érte őket a csapás. Hiszen az előbb a lány még eszméletlenül feküdt. Mikor Astral visszaugrott az ágyra, már mind az öten a falhoz voltak szögezve, és moccanni sem tudtak.
- Nem akarunk bántani – kezdte az egyik férfi, ô tűnt közülük a legidősebbnek. Hosszú ősz haját összefogva hordta, ráncos arca borostás volt, és néhány helyen sebhelyek csúfították.
- Ha elengedsz, elmondjuk, kik vagyunk, és hogy hol vagy – mondta a nő.
- Már megbocsáss, de szerintem itt nem te vagy az, aki követelőzhet – vágta rá Astral. Szétnézett a szobában, és egy kis emelvényem meg is találta a kardját, az összes többi fegyverével együtt. Gyorsan magához vette őket, és visszaült az ágyra, hogy mindegyiküket szemmel tarthassa.
- Megmentettük az életedet, hálával tartozol! – morogta egy másik.
- Tévedés, akadályoztátok a halálomat!
- Úgy tűnik, nem helyesled, amit tettünk.
- Nem hát! Simán meghalhattam volna!
- Most már látom, hogy rosszul döntöttünk, amikor idehoztunk. A belső bolygókról valók nem tartoznak közénk, akármennyire próbálunk segíteni nekik – mondta a társainak az öreg.
- Belső bolygók? – kérdezte értetlenkedve Astral. – Úgy érted a peremvidéken vagyunk?
- Ezt a helyet Dantooinnak hívják – bólintott.
- Dantooine? Sosem hallottam róla…
- Ugyan a Köztársasághoz tartozunk, de alig él itt pár ember – magyarázta. – Csupán néhány földműves család.
- Elengednél végre minket? – szólt közbe dühösen egy rövid fekete hajú férfi. Astral elgondolkozva odasétált hozzájuk, és kiszedegette a ruhájukból a dobócsillagokat, majd visszarakta a helyükre, a ruhája belső zsebébe. Miután mindegyik kényelmesen elhelyezkedett a földre szórt puha párnákon, hajlandóak voltak folytatni a történetet.
- Az én nevem Jeff Riburn, ő itt Asha, a lányom. Heckler Oralius, Asha férje, ők pedig Redorik és Bolen, az ikrek. Most az Athzaria-hegység mögött vagyunk az egyik házunkban, mi mentettünk meg az életedet.
- Hogy találtatok meg ott a parton?
- Éppen kagylót szedtünk, akkor láttuk meg a hajód füstcsíkját az égen, és láttuk a becsapódást, meg a robbanást.
- És hogy lehet, hogy most mégis élek? Határozottan emlékszem rá, hogy meghaltam! – csattant fel a lány. Ez volt az a kérdés, ami igazán érdekelte.
- Tényleg meghaltál – mondta csendesen Asha.
- Akkor hogyan… ?
- Idehoztuk a testedet, és megkértük az ősanyát, hogy segítsen rajtad. Az ô tudása nagyon régre nyúlik vissza, és szerencsére még időben érkeztünk hozzá, így meg tudott gyógyítani.
- És cserébe mit kell adnom? – húzta el a száját a lány. Tapasztalatból tudta, hogy az emberek mindig kérnek valamit a segítségért cserébe, és ez sehol sincs másként. Most se tévedett.
- Azt kérte maradj itt egy kis ideig, és segíts neki a gyógyításban – jelentette ki mosolyogva Jeff.
- És ez nekem mért is jó? – fintorgott Astral.
- Elfelejtheted a régi életedet, és újrakezdhetsz mindent. Ez egy különleges kiváltság, ilyet nem kap akárki.
- Te más vagy mint a többiek, azért is hoztunk ide – magyarázta Asha.
- Miben más? – kérdezte felvont szemöldökkel a lány.
- Először is, senkinek nincs akkora üldözési mániája, mint neked. Vagy tíz kiló fegyvert szedtünk ki a ruhádból, és mint kiderült nem is találtuk meg az összeset – nevetett Bolen.
- Meg van rá az okom – morogta Astral.
- Másodszor, jól tudsz harcolni, ezt az imént meg is tapasztalhattuk. Ezen a bolygón ez nagyon nagy ritkaság, viszont rengeteg veszélyes fenevad él az erdőkben, akik rendszeresen támadnak minket – magyarázta Jeff. – Sajnos számtalan ember haláláért ők a felelősek.
- Ha rajtam múlna, kiirtanám az összeset! – vágott közbe dühösen Asha.
- Lányom, ez a természet rendje. A személyes haragod nem szólhat bele ezeknek az állatoknak az életébe.
- Ugyan miért nem? Tudod te milyen jó érzés a bosszú? – nevetett fel sötéten a lány. – Amikor valaki tönkreteszi az egész életedet, de neked nincs alkalmad visszavágni… Aztán végre eljön a pillanat, és megfizethetsz neki mindenért! – A többiek megbotránkozva néztek rá, még Asha is furcsa arcot vágott. Astral elmosolyodott.
- Igen, gyilkos vagyok. Vagyis voltam. Látom most jöttetek csak rá, hogy kinek is mentettétek meg az életét.
- Ebben igazad van. De változtatni fogunk a hozzáállásodon – ígérte Jeff.
- Igazán? És hogyan? – kérdezte gúnyosan a lány.
- Máris bemutatlak az ősanyának. Gyere velem! – mondta. Felállt, és kiment a szobából. Astral egy kis ideig bizonytalanul nézett rá.
- Menj már – bíztatta Asha mosolyogva. A lány elhúzta a száját, de követte Jeffet a kertbe. Csak most tudatosult benne, hogy hol is vannak. Olyan volt az egész, mintha valami mesebeli táj közepébe csöppent volna. Amikor ezt meg is jegyezte, az öreg elárulta, hogy nem tévedett sokat, a legtöbb gyerekmese ezeken a tájakon született. Az enyhe lejtő után egy hatalmas rét következett, utána újabb domboldalak, különböző színű és fajtájú gyógynövényekkel teleültetve. Jobbra fordultak, és egy alacsony deszkakerítés mentén bementek egy elkerített részre.